A Knoll Galéria kiállítása nem az a radikális fajta, amire a címe alapján következtetni lehetne, hanem sokkal inkább a könnyed vizualitás trendi elméleti utalásokkal megbolondított terepe. 2012 szeptember-októberében Művészet vagy élet: esztétika és biopolitika címmel kiállítássorozatot rendeztek Bécs 22 galériájában, 25 nemzetközi kurátor koncepciójából, és ebbe a sorozatba illeszkedett a bécsi Knoll kiállítása is. A kortárs művészet jól csengő hívószavainak tágabb kontextusába illesztette a munka és a szabad idő fogalmait a román kurátor, Simina Neagu, és egy könnyed, kevéssé szubverzív, galériabarát kiállítást hozott létre Bécs után Budapesten.
A fiatal kurátor, aki a román művészeti színtér rendkívül elterjedt praxisának megfelelően most fejezi be MA tanulmányait Londonban, a fiatalabb generációhoz tartozó művészekből válogatott, akik közül az orosz Olga Csernyiseva neve csenghet a legismerősebben. Mellette a román Anca Benera & Arnold Estefan, a brit Berry Patten és a berlini születésű Antje Peters szerepel a kiállításon, elsősorban fotóművekkel. A szellősen, elegánsan rendezett tárlatnak vajmi kevés köze van retorikai fogalmi gyökereihez, amelyek, ha nagyon precízek akarunk lenni, a Gazdasági-filozófiai kéziratokig (1844, szerző: Karl Marx) nyúlnak vissza, majd a képzőművészetben a hatvanas évek végétől ágaznak el egyre radikálisabban. A munka marxista eredetű kritikája, az elidegenedésfogalom és a társadalmi ellenállásból átültetett sztrájk-motívum valamikori radikalizmusa (amely Nyugaton leginkább intézménykritikai formát öltött, Keleten pedig egyszemélyes, rendőrségi beavatkozást is kiváltó ellenzéki karaktert) az itteni példák szerint egy voltaképpen privilegizált társadalmi osztály, a képzőművészek különösebb tét nélküli vizuális játékává szelídült.
Az Anca Benera & Arnold Estefan szerzőpáros megkísérli művészstátuszának kettős komponensét elemezni: Dolgozom, tehát nem vagyok című művük egyedüliként veri vissza a marxi elmélet ("a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek") lényegét, ami a szabad idő és a puszta létezés fenntartásához szükséges munka radikális ellentétében rejlik. A művészi működésükhöz szükséges anyagi forrást számítógépes munkavégzéssel állítják elő, és a komputer előtt naponta eltöltött időt szoftveresen rögzítik. Az így keletkezett, az egér mozgását visszaadó rajz finom grafikus hálót rajzol ki az idő és az elvégzett munka függvényében, miáltal mindennap új kép kerül a galéria falára. Gondolkodásukban az a szimpatikus, hogy kritikailag választják külön a kétféle, életüket meghatározó tevékenységet, és nem keverik össze a művészi "munkát" (amely az igazán radikálisok szerint nem is munka, hanem privilégium) a valódi bérmunkával.
A kiállításon szereplő többi mű sokkal erőteljesebben kötődik a szabad idő, illetve a hétköznapi esztétika fogalmához. Berry Patten és Antje Peters meglehetősen analóg nyelvet beszél: az alkalmazott fotográfia kicsit mesterkélt, az autonóm területre átvitt ironikus tónusát, melynek vizuális eszköztára erősen kötődik a fogyasztói társadalom jellegzetes objektumaihoz: parfümösüvegek, kozmetikai tégelyek, DVD-k, gyöngysorok, IKEA-katalógus, kortársi kacatok. Berry Patten könnyedén megteremti a mediális átjárást az egyes művek között, ami nemcsak a fotó és a videó váltogatását jelenti, hanem a leghagyományosabb műfaj, a rajz kombinálását is a technikai médiumokkal. Antje Peters fotográfiái nagy arányban precízen elrendezett kortársi csendéletek, szintén a sajátos hétköznapi esztétika tárgyköréből, márkanevekkel vagy nélkülük. Desszertek sorozatából való a Walt Disney-s pohárban olvadó gyümölcsfagylaltot ábrázoló nagyméretű print, amely jól nézne ki bármely médiakommunikációs cég direktorának irodájában.
Olga Csernyiseva három színes fotográfiája ennél érzékenyebben és szociografikusabban fogalmaz. Csodára várva című, 2000-ben készült fotósorozatából három látható a Knollban, és mindhárom abba az utcai járókelőket, pontosabban moszkvai nőket ábrázoló szériájába tartozik, amelyeken az egyéni karaktert teljes mértékben fölülírja az öltözet sajátos esztétikája. Egyik kritikusa szerint olyan közelről fényképezi a tetőtől talpig bundába öltözött orosz nőket (akik mint szabászati beavatkozáson átesett állatkák a moszkvai metróban), hogy még a naftalin szagát is érezni lehet. A kiállításon női sapkák fotográfiái láthatók ugyanilyen közelségből. Lenyűgöző geometriai mintázatuk különös sivatagi kaktuszokra emlékeztet az épp csak kontúrokkal jelölt háttér (pontosabban előtér) előtt, így egyidejűleg valamiféle abszurd természeti és misztikus jelenség benyomását keltik. Csernyiseva képeinek a lokális és az internacionális határait negligáló, "talált", köznapi esztétikájában nincs sem mesterkéltség, sem túlzás, mint ahogy vele kapcsolatban az sem tűnik soknak, ha Baudelaire flaneur-jét emlegetik.
Knoll Galéria Budapest, Bp. VI., Liszt Ferenc tér 10. Nyitva március 30-ig.
