A helyhiánnyal küzdő magángalériák számára létkérdés a használható méretű tér megteremtése, de kevesen engedhetik meg maguknak az ekkora léptékváltást, ami mozgatható falak beépítésével, valamint korrekt kiszolgálóhelyiségek és letisztult belső kialakításával jár együtt. Az egész nagyon korszerű (talán csak a damilos képlógatás zavaró egy kicsit), ígéretes, és érezhetően új pozíciók elérésére törekszik: a padló épp olyan, mint a Ludwigban, a mosdó majdnem olyan jó, mint a Kogarté - a belsőépítészeti minőség tehát semminek nem lehet akadálya.
Így ha a fentiekből kiérezhető volna némi csúfondárosság, akkor csak azért, mert valóban olyan kár a nagyszerű kiállítóhelyért, amit sokkal, de sokkal érdekesebb dolgokkal meg lehetne tölteni, mint ami épp benne van. A valóság esszenciái című kortárs román-magyar kiállítás annak a román kritikai művészetnek a nemzetközi sikerét próbálja meglovagolni piaci eszközökkel, amelyhez radikálisan semmi köze, mint ahogy nem lehet köze a szalonfestészetnek a kritikai teóriához és praxishoz. A másod- vagy harmadrangú román képzőművészet importálása a magyar és a nemzetközi színtérre épp olyan értelmes dolog, mint a giccsszobrászat együtt emlegetése a "kolozsvári iskolával" (most nem térek ki a terminus problematikusságára). Lassan a magyar galériás világba is leszivárgott, hogy lehet ezeknek a románoknak valami titkos receptjük, amelynek az értékét és enigmatikusságát a Műcsarnok kiállítása (Európai utasok, 2012. április-július) tette igazán kívánatossá, ezért tűnik olyan vonzónak felpattanni arra a szárnyaló műpiaci lóra. Csakhogy ez a ló nem az a ló.
A Várfok Galéria a bukaresti Nasui magángyűjteménnyel közösen rendezte kiállítását, amely a honlapja szerint "prémium" művészetet kínál, elsősorban és nyilvánvalóan a nemzetközi műkereskedelem számára. Az a műkereskedelmi struktúra, amely a rendszerváltást követően többek között épp a Várfok révén meghonosodott a klasszikus galériarendszer kialakulása következtében, Romániában alig alakult ki, mivel sokkal tovább elhúzódott az állami monopólium felbomlása. Ennek hiányában a kortárs művészetnek még kevésbé alakult ki a magánszférához kapcsolódó intézményrendszere, és mivel ezzel a behozhatatlan hátránnyal fölösleges is lett volna küszködni, a kis román piac alternatív működési módokat keresett a virtuális és a nemzetközi térben. Lényegében ez a deficit, a belső piac hiánya vezetett oda, hogy a román művészet egyenesen a globális környezetben próbál érvényesülni, és ahelyett, hogy saját galériáiban rendezne kiállításokat, kiszervezi művészeit a változó rangú "nyugati" galériákba és biennálékra. A virtuális promóció mellett - a magyar szokással ellentétben - tipográfiailag nem túl érdekes, a kilencvenes évek dizájnjába beleragadt, ám mégiscsak terjedelmes kétnyelvű kiadványokat jelentetnek meg. Világos, hogy a Nasui Private Collection and Gallery jó minőségű, középkategóriás, könnyen fogyasztható figuratív festészetet és szintén figuratív szobrászatot akar eladni párizsi galériáknak és a moszkvai biennálén a körébe tartozó művészektől. Ebből a nem túl kiterjedt csoportból lehet látni válogatást a Várfokban, kiegészítve magyar képzőművészekkel és meghintve olyan, máshová való kulcsszavakkal, mint "Kelet-Európa" meg "identitás", ami teljesen fölösleges cicomázása a tényeknek: ami üzlet, az üzlet.
A kiállítás első nagy termében a Flavia Pitis-Radu Belcin-házaspár képei a sötét tónusú neorealizmust képviselik, amelyet enigmatikus címadással bolondítanak meg, mint Michaël Borremans, időnként viszont semmi értelmük sincs. Műveik példás technikáját csak a tematikus elágazás teszi megkülönböztethetővé egymástól: a nemek szerinti elosztásban Flavia Pitis fest több gyerekportrét. Ezt a szürke-barna - nyomasztó - összhangot kissé oldja Herman Levente kevesebb látványos precizitásra törekvő sorozata, pedig ő is egylépésnyire áll a monokrómtól.
A második terem technikailag érdekesebb, és hangsúlyosabban épít a fotó és a festészet lehetséges viszonyára: Misetics Mátyás nagyméretű printjei a fény-árnyék összefüggést viszik tovább, a rangidős Francisc Chiuariu backlitjei pedig a fotóalapú felület átdolgozásával a valóságrétegek szétválasztását, illetve újbóli összecsúsztatását használják ki. Külön kis termet kaptak Győrffy László művei, melyek közül a szoborfej egyértelműen azért van ott, hogy Bogdan Rata rettenetes giccsei ne ijesztgessenek magukban. A kis rajzok viszont jól tudnak esni ebben a festészetet túlságosan is komolyan vevő, de voltaképp terméketlen és önmagáért való környezetben.
A kiállítás 2013-ban továbbutazik Bukarestbe, és a tervek szerint kiegészül majd lengyel képzőművészek műveivel. Nyilván szintén a "prémium" kategóriából.
Várfok Galéria, Bp. I., Várfok utca 11., nyitva november 24-ig
