"A művészet hasonlatos ama garasos malachoz, mely a kócmadzag végén visít: van gazdája, akinek terhére van, de mégis vigyázni kénytelen rá, etetik, hogy éppen föl ne forduljon, rugdossák, hogy el ne aludjon benne az élet mécsese, eladják, ahányszor csak lehet, s a Júdások kezöket dörzsölve lesik, bárcsak meghízna már, hogy harminc pénznél többet lehetne kapni érte. Voila! - mint egy nagy kritikusunk mondaná. A hasonlatot folytassa tovább, aki meri" - írta Fülep Lajos, a nagy átkozódó és művészettörténész a huszadik század elején, a Műcsarnok egyik téli kiállítása alkalmából. Amiről Fülep álmodni sem mert, hogy a Műcsarnok, a huszadik századi magyar kultúrpolitika fókuszpontja és a benne kiállított produktumok minőségétől függetlenül az első számú budapesti kiállítóhely egyszer majd a gazdátlan garasos malac pozíciójába kerül. Hogy egyszer, 2012 végén a konzervatív magyar kormány úgy dönt, hogy nem akar többé gazda lenni, a szopós malactól megszabadul, és annak adja, akinél a legkevésbé visít majd: mert akit fejbe kólintottak, az többé nem visít.
Tessék belépni!
Lázár János, a Fidesz korábbi hódmezővásárhelyi polgármestere úgy nyilatkozott egy rádióműsorban, hogy mélyen nem ért egyet azzal a korábbi gyakorlattal, mely szerint a kultúrpolitika beavatkozik a művészet mechanizmusaiba. Fölteszem, hogy itt Kassák Lajos (akit sosem engedtek a Műcsarnokba) vitájára gondolt Kun Bélával, de mindegy is, erre a vitára soha többé nem lesz mód, mert a kormány döntése értelmében a Műcsarnokot mint ingatlant ajándékba adják egy magánalapítású köztestületnek, amely saját magát a kultúra kizárólagos reprezentánsának tekinti. A köztestület, a Makovecz Imre építész által megalakított Magyar Művészeti Akadémia (MMA) fogja biztosítani a magyar művészet autonómiáját, gyakorolja "egyetértési jogát" a Műcsarnok "feladatállásának művészeti és tartalmi kérdéseiben", közreműködési lehetőséget kap a Széchenyi- és Kossuth-díjak bizottsági munkájában, megvizsgálja az állami mecenatúra működését, kibővíti tagságát, elkölti a magyar kultúrától elvont 2,4 milliárdnak pontosan megfelelő állami támogatást, majd eredményes felügyelői (cenzori?) tevékenységéről évente egyszer beszámol a kormánynak. És minden rendben lesz. Hogy mindez hogyan hat vissza a valóban működő - tehát nem a fiktív, nacionalista retorika és formalizmus alapján konstruálódó - kortársi kultúrára, az éppúgy nem érdekel senkit, mint az, hogy hány színház zár be a jövő héten.
Az Orbán-kormány kultúrpolitikájáról folytatott diskurzusok és magánbeszélgetések visszatérő eleme a Kádár-korszak irányított kultúrájával való strukturális azonosság kérdése. Balog Zoltán miniszter nyilatkozata - "A Magyar Művészeti Akadémiába kell bemennie (sic!) a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, a költőknek, a színészeknek, a filmeseknek. A kormány odaadja nekik az összes támogatást, aztán ők fogják autonóm módon elosztani" - a párttag/nem párttag logikát követi, és az egyre agresszívabb általános központosítás, az ideológiai alapú kontroll kétségkívül indokolttá teszi a kádárista párhuzamot. Lényegi különbség azonban, hogy a pártállami kurzus és szimbóluma, Aczél György a kultúráról való döntéseket saját magának kívánta megtartani, és nem hárította át vagy szervezte ki a saját struktúráján is átnyúló, alternatív hatalmi konstrukciónak. Az Orbán-kormány legfőbb üzenete az, hogy a kultúra számára olyan teher, amelynek szervezeti gondjaitól meg akar szabadulni, és csupán reprezentációs minimumot lát benne, amennyiben a retorikájába éppen beleillik. Ezt a viszonyulást példázza a Magyar Nemzeti Galéria Orbán Viktor által megnyitott kiállítása, a Hősök, királyok, szentek.
A kormány cinikus negligációja odáig terjed, hogy még a saját hatalmi apparátusának a komolyan vehetősége vagy a működéséhez szükséges hitelességének az erodálása sem foglalkoztatja: L. Simon László kultúráért felelős államtitkár nem támogatta a Műcsarnok státuszának a megváltoztatását, de erejéből annyi tellett, hogy a Nemzeti Kulturális Alaptól sikerült távol tartania az MMA-t. A Műcsarnok igazgatója, Gulyás Gábor azzal vívta ki az MMA elnöke, Fekete György haragját, hogy saját koncepciója szerint akart Makovecz-kiállítást rendezni - Gulyás e sorok írása közben nyújtotta be lemondását, belátva, hogy saját programját nem fogja tudni megvalósítani az új tulajdonosi viszonyok következtében. Azt az állami feladatot, amely a kultúra valóban autonóm működésének a biztosítása volna, és amely a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás kreatív felületeinek a létrejöttével és működésével járna együtt, a kormány egy cinikus döntéssel a retrográd szemléletű, személyes hatalmi ambícióktól motivált, a művészeti színtér egészének rovására közpénzből finanszírozott művészcsoportra bízza.
Az új Alkotmány által bebetonozott MMA 2011. november 5-én elfogadott alapszabálya szerint "a magyar kulturális közélet mértékadó közössége", melynek köztestületként különösen feladata, hogy elősegítse a magyar és az egyetemes kultúra értékeinek érvényesülését, megóvását, a magyar művészeti élet hagyományainak tiszteletét, új, értékes alkotások születését a magyar művészeti életben". Ezzel a sematikus definícióval bárki egyetérthet, azok a művészek, építészek, művészettörténészek is, akik a sajtóban gyorsan meggyökerezett "ultrakonzervatív" kifejezést nem érzik magukra illőnek. Az MMA kezdetben ugyanis olyan közösségnek indult, amely világnézetileg az antikommunista jobboldalhoz kötődött, mérsékelt konzervatívnak volt mondható, és befogadta a tagjai körében ma is szép számmal lévő határon túli alkotókat. Ez ma már talán nincs így, de végigtekintve az MMA tagságán, az "ultrakonzervatívok" kisebbségben vannak az egykori MDF szellemi holdudvarával szemben. A szervezet megalapításának okai és a karakterében gyorsan meggyökerező "ellenakadémia" jelleg mégsem elsősorban művészeti, hanem sokkal inkább politikai polarizációra vezethető vissza: a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a konzervatívok számára annak a politikai alapon szerveződő kultúrának a képviselője, amely nem kellő hatékonysággal képviseli a "magyar művészet" ködös fogalmát.
Igény volna rá
Fekete György MMA-elnök, az Antall-kormány egykori kulturális államtitkára nem elégedett meg a szervezetének fölajánlott és céljaira fölújított Vigadó épületével, hanem a kortárs művészet szimbolikus intézményét, a Műcsarnokot akarja magához csatolni - és ezzel a jobboldali értelmiség önérzetét megerősíteni. Az igény abból az ellenzéki pozícióból következik, amelyet a belsőépítész Fekete a Kádár-korszakban kevéssé élhetett át, tagtársai közül viszont többen is. De nem pusztán erről a periódusról van szó, hanem a magyar kultúrának arról a jellegzetességéről, amelyet a konzervatív, népi vonal mindig hierarchiaként élt át a XX. század elejétől, hogy ugyanis a magyar kultúra végső soron univerzális, kozmopolita, kritikus és baloldali. Kihasználva a jobboldali kormány pillanatnyi erőfölényét (amely pusztán és kizárólag politikai jellegű), az MMA köre arra törekszik, hogy ezt a hierarchikusnak megélt viszonyt megfordítsa, és létrehozza végre a sosem létezett "nemzeti kultúrát".
A Műcsarnok közvetlen vonatkozásában ez a törekvés semmi újjal nem jár majd együtt, épp ellenkezőleg: ahogy az AICA is megjósolta közleményében, a Műcsarnok visszatér majd ahhoz a kiállítási programhoz, amely a legrosszabb képcsarnoki idők emlékét ébreszti fel. Ahelyett, hogy a nemzetközi művészeti kontextusokba igyekezne bekapcsolódni, az önfigyelés és az önmeghatározás 19. századig visszavezethető reflexeit hozza majd elő, egy rég elavult, nosztalgikus struktúra és terminológia (mint például a Nemzeti Szalon) visszaemelésével a jelenbe. A hagyomány konzervatív kulcsfogalma ebben az esetben semmi mást nem jelent, mint a kortárs művészet kiebrudalását egyik alapvető intézményétől, az amúgy is rosszkedvű művésztársadalom kifosztottságérzésének további fokozását és a képzőművészet önszerveződő folyamatainak a végtelenül káros akadályozását. A XX. század művészettörténete szinte kizárólag a hasonló példák sorolásából áll, ami csöppet sem enyhíti a helyzet súlyosságát és elfogadhatatlanságát. Az a gondolat már igen, hogy az egész másfél évig sem tart majd.
