Formára, de nem feltűnő módon. A három különböző sarokba, szemközti hosszanti falra irányított kamera nem változtat túl sokat a benyomáson, inkább csak valamiféle készenléti állapotba helyezi bele az építészeti sivárságában meghagyott teret. Arra lehetne gondolni, hogy történni fog valami a kamerák által befogható területen, ami megfelel majd a vizuális tapasztalathoz szoktatott néző elvárásának. De nem történik semmi ott, a néző pedig kicsit sincs elkényeztetve, mert alig kap olyasmit, amiért ne kellene megdolgoznia.
A három, egyaránt Dél-Amerikában született fiatal képzőművész kiállítása, azzal együtt, hogy nem kizárólag helyspecifikus művekből áll össze, erősen a Trafó Galériának mint önmagában semleges épített térnek az értelmessé tételével foglalkozik anélkül, hogy különösebben erőltetné a dolgot. Éppen ezért, mivel érzékelhető az egész elképzelést meghatározó kísérleti jelleg, az improvizatívan szerkesztett, végső soron a néző elméjében és érzékeiben megkomponálódó kiállítás hagy réseket, bizonytalanságokat, és olykor fölösleges nehézségeket is támaszt. Az egész laza szerkezetet meghatározza ugyanakkor a kiszámíthatatlanság pozitív értelmű kalandossága, amely a tér, a néző és a mű hármas interakciójában nem vár el többet, mint az egyéni álláspontok empatikus befogadhatóságát.
Ennek a befogadhatóságnak aztán már szélesebb skálája van: Daniel Jacoby videoinstallációja kép és szöveg konceptuális egymásra csúsztatásán alapszik, végig megtartva bizonyos filozofikus enigmatikusságot. Jacoby akciói és videoművei erősen szövegalapúak, és olykor publikációk kísérik őket, vagy maga a szöveg objektivációja, a könyv válik az akció hordozójává. Valószínűleg a szövegek narratív jellege és a történetmondás kortársi átértelmezése alakítja úgy a Jacoby által létrehozott vizuális környezetet, hogy szintén egy több szálból álló fiktív elbeszélés lehetőségét hordozza. Az egymással semmilyen összefüggést nem mutató térinstalláció elemei (projekciókkal, homokba ásott hitelkártyával, plüssnyúllal s a többivel) a rájuk olvasott szöveg tónusa és tartalma révén egyenként és egymással való összefüggésükben is átértelmeződnek, és egy elbeszéletlen történet kellékeivé válnak.
A narratív jelleg, valamint a szöveg és a kép - túlzó kifejezéssel - metafizikus kölcsönhatása az alapja Tamara Kuselman két videoművének is. (Meg kell jegyeznem, hogy ezek az ötlet, a megvalósíthatóság és a befogadhatóság ideális arányait egyedüliként veszik itt figyelembe.) A kevésbé személyes jellegű video a személyiségek és identitások fölcserélhetőségével és egymásba játszhatóságával foglalkozik: tíz, egymás mellett sorakozó fiú és lány fizikai leírását, mentális és érzelmi állapotát, közelmúltbeli aktivitását fogalmazza meg egymondatos szövegekben. Az azonosítást a nézőnek kellene elvégeznie, ha nem jönne rá gyorsan az egyén súlytalanságára és a könnyű behelyettesíthetőség elvére, amely a játék alapját biztosítja. A 2011-es Un futuro certero című négyperces videó voltaképp egy 2010-es barcelonai kiállításhoz készült dokumentáció, melynek során Kuselman - szimpatikus és demisztifikáló módon - saját alkotói tanácstalanságát rögzítette. Bizonytalan lévén saját hozzájárulását és a kiállítás kimenetelét illetően, fölkeresett egy jósnőt, akitől azt a kontraproduktív tanácsot kapta, hogy a gazdasági válságra való tekintettel inkább halassza el az összes művészi tervét. A következő jósnál tett vizitet már videóra rögzítette, és ironikusan, azonosító módon megjelölte saját magát mint a bizonytalansági faktor hordozóját. Kuselman képi ötletei montázsszerűen illeszkednek a projekt során kiállítási céllal fölhasznált fehérneműk és erotizált sztárportrék objektumai közé - a művész performatív gyakorlatát genderszemléletmóddal ötvöző praxisának jeleként. Végső soron a kiállítási ötletek válságából egyedül a videó maradt meg: mint az alkotás mindenkori kockázatának bizonyítékát mutatja be.
A kiállítás legérdekesebb, egyben legbonyolultabb része az a láthatatlan produkció, amelynek a vágatlan dokumentációját Vass Miklós az állványra helyezett kamerák aprócska képernyőjén prezentálja. A bevezetőben említett üresség, amelyet a kurátor, Fenyvesi Áron precíz módon az elkövetett bűntett helyszínével asszociál, annak a performansznak a helye, amelyet Vass Miklós és három pantomimművész bonyolított le a Trafó terében. A közönség nélküli esemény elmúltával az akciót ezen a korlátozott, többcsatornás módon lehetne rekonstruálni, ha a puszta rekonstrukció volna a cél. Vass Miklós, aki az egyedüli ismerős szereplő a három kiállító közül, mivel korábban rendszeres kiállítója volt a magyar színtérnek, egészen egyedülálló hangimprovizációs képességével és fikcionális jelenlétével pillanatról pillanatra megtölti érzelemmel és feszültséggel a galériát. Addig nyújtogatjuk a nyakunkat és ácsorgunk a kamera előtt, míg odalibben Vass a félhomályból, belepislog, karikát formáz a szájával, paskolni kezdi az arcát jobb és bal oldalról, és dől belőle a ritmus meg a hang a természetesség és az elementaritás spontán keverékeként. Majd komikus-kacéran fölhúzza hasán a pulóvert, szájat formáz a köldökéből, gyúrogatja magán az ezek szerint funkcionális többletet, és experimentális zenét csinál belőle. Kicsit komplikált a felvételek egymáshoz való viszonya, túl sok jelenetre esik szét a performansz, és ezért talán nehezebben áll össze a zenei improvizáció totalitása, de Vass jó, nagyon jó, és végül is ez a lényeg.
Trafó Galéria, december 9-ig
