Kiállítás

Nem kényeztet

A felfüggesztés gyanúja

  • Kürti Emese
  • 2012. december 15.

Képzőművészet

A Trafó Galéria tere első pillantásra olyan üresnek tűnik, mintha valaki egy jó lukácsozás után szanaszét felejtette volna a törülközőit, amelyek aztán úgy száradtak, ahogy odadobták őket.

Formára, de nem feltűnő módon. A három különböző sarokba, szemközti hosszanti falra irányított kamera nem változtat túl sokat a benyomáson, inkább csak valamiféle készenléti állapotba helyezi bele az építészeti sivárságában meghagyott teret. Arra lehetne gondolni, hogy történni fog valami a kamerák által befogható területen, ami megfelel majd a vizuális tapasztalathoz szoktatott néző elvárásának. De nem történik semmi ott, a néző pedig kicsit sincs elkényeztetve, mert alig kap olyasmit, amiért ne kellene megdolgoznia.

A három, egyaránt Dél-Amerikában született fiatal képzőművész kiállítása, azzal együtt, hogy nem kizárólag helyspecifikus művekből áll össze, erősen a Trafó Galériának mint önmagában semleges épített térnek az értelmessé tételével foglalkozik anélkül, hogy különösebben erőltetné a dolgot. Éppen ezért, mivel érzékelhető az egész elképzelést meghatározó kísérleti jelleg, az improvizatívan szerkesztett, végső soron a néző elméjében és érzékeiben megkomponálódó kiállítás hagy réseket, bizonytalanságokat, és olykor fölösleges nehézségeket is támaszt. Az egész laza szerkezetet meghatározza ugyanakkor a kiszámíthatatlanság pozitív értelmű kalandossága, amely a tér, a néző és a mű hármas interakciójában nem vár el többet, mint az egyéni álláspontok empatikus befogadhatóságát.

Ennek a befogadhatóságnak aztán már szélesebb skálája van: Daniel Jacoby videoinstallációja kép és szöveg konceptuális egymásra csúsztatásán alapszik, végig megtartva bizonyos filozofikus enigmatikusságot. Jacoby akciói és videoművei erősen szövegalapúak, és olykor publikációk kísérik őket, vagy maga a szöveg objektivációja, a könyv válik az akció hordozójává. Valószínűleg a szövegek narratív jellege és a történetmondás kortársi átértelmezése alakítja úgy a Jacoby által létrehozott vizuális környezetet, hogy szintén egy több szálból álló fiktív elbeszélés lehetőségét hordozza. Az egymással semmilyen összefüggést nem mutató térinstalláció elemei (projekciókkal, homokba ásott hitelkártyával, plüssnyúllal s a többivel) a rájuk olvasott szöveg tónusa és tartalma révén egyenként és egymással való összefüggésükben is átértelmeződnek, és egy elbeszéletlen történet kellékeivé válnak.

A narratív jelleg, valamint a szöveg és a kép - túlzó kifejezéssel - metafizikus kölcsönhatása az alapja Tamara Kuselman két videoművének is. (Meg kell jegyeznem, hogy ezek az ötlet, a megvalósíthatóság és a befogadhatóság ideális arányait egyedüliként veszik itt figyelembe.) A kevésbé személyes jellegű video a személyiségek és identitások fölcserélhetőségével és egymásba játszhatóságával foglalkozik: tíz, egymás mellett sorakozó fiú és lány fizikai leírását, mentális és érzelmi állapotát, közelmúltbeli aktivitását fogalmazza meg egymondatos szövegekben. Az azonosítást a nézőnek kellene elvégeznie, ha nem jönne rá gyorsan az egyén súlytalanságára és a könnyű behelyettesíthetőség elvére, amely a játék alapját biztosítja. A 2011-es Un futuro certero című négyperces videó voltaképp egy 2010-es barcelonai kiállításhoz készült dokumentáció, melynek során Kuselman - szimpatikus és demisztifikáló módon - saját alkotói tanácstalanságát rögzítette. Bizonytalan lévén saját hozzájárulását és a kiállítás kimenetelét illetően, fölkeresett egy jósnőt, akitől azt a kontraproduktív tanácsot kapta, hogy a gazdasági válságra való tekintettel inkább halassza el az összes művészi tervét. A következő jósnál tett vizitet már videóra rögzítette, és ironikusan, azonosító módon megjelölte saját magát mint a bizonytalansági faktor hordozóját. Kuselman képi ötletei montázsszerűen illeszkednek a projekt során kiállítási céllal fölhasznált fehérneműk és erotizált sztárportrék objektumai közé - a művész performatív gyakorlatát genderszemléletmóddal ötvöző praxisának jeleként. Végső soron a kiállítási ötletek válságából egyedül a videó maradt meg: mint az alkotás mindenkori kockázatának bizonyítékát mutatja be.

A kiállítás legérdekesebb, egyben legbonyolultabb része az a láthatatlan produkció, amelynek a vágatlan dokumentációját Vass Miklós az állványra helyezett kamerák aprócska képernyőjén prezentálja. A bevezetőben említett üresség, amelyet a kurátor, Fenyvesi Áron precíz módon az elkövetett bűntett helyszínével asszociál, annak a performansznak a helye, amelyet Vass Miklós és három pantomimművész bonyolított le a Trafó terében. A közönség nélküli esemény elmúltával az akciót ezen a korlátozott, többcsatornás módon lehetne rekonstruálni, ha a puszta rekonstrukció volna a cél. Vass Miklós, aki az egyedüli ismerős szereplő a három kiállító közül, mivel korábban rendszeres kiállítója volt a magyar színtérnek, egészen egyedülálló hangimprovizációs képességével és fikcionális jelenlétével pillanatról pillanatra megtölti érzelemmel és feszültséggel a galériát. Addig nyújtogatjuk a nyakunkat és ácsorgunk a kamera előtt, míg odalibben Vass a félhomályból, belepislog, karikát formáz a szájával, paskolni kezdi az arcát jobb és bal oldalról, és dől belőle a ritmus meg a hang a természetesség és az elementaritás spontán keverékeként. Majd komikus-kacéran fölhúzza hasán a pulóvert, szájat formáz a köldökéből, gyúrogatja magán az ezek szerint funkcionális többletet, és experimentális zenét csinál belőle. Kicsit komplikált a felvételek egymáshoz való viszonya, túl sok jelenetre esik szét a performansz, és ezért talán nehezebben áll össze a zenei improvizáció totalitása, de Vass jó, nagyon jó, és végül is ez a lényeg.

Trafó Galéria, december 9-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.