Kiállítás

Mazochista provokatőr

Major János: Önarcképek álarc nélkül

  • Kürti Emese
  • 2012.11.18 12:10

Képzőművészet

Amikor Major János 2008-ban meghalt, az ironikusan bizakodó művészbarátok nekrológokban utaltak arra, hogy hamarosan megjelennek a zsebük tömésével elfoglalt művészettörténészek, és jól rávetik magukat az életműre.

A keserűség, amely a művészt és a művészettörténészt egymás ellenségévé polarizálja, nyilván abból fakad, hogy Majorral sosem bántak valami jól, beleértve saját magát: áldozatot csinált belőle a kor, a róla tudomást nem vevő recepció, és jogosan büntetett áldozatot kreált ő saját magából. Éppen az univerzális, önkéntesen magára vett - és természetesen problematikus - áldozati szerep miatt nem lehet Major elhallgatását csak a művészettörténészek és az intézmények nyakába varrni, még akkor sem, ha a 2B galéria által nyújtott nagyobb léptékben is jó volna látni, mit lehet kezdeni Majorral a kor nélkül, amely kiszaladt alóla.

A kérdést azért tartottam mindjárt az elején fontosnak tisztázni, mert a Major-jelenség, noha beletartozik, nem az ipartervesek, vagyis a hatvanas évek végén csoportos együttállásukkal demonstráló neoavantgárdok közül való "szimpla" eset, amely a tudós hanyagság miatt nem jut elég figyelemhez. Major mostani kiállítása épp azt teszi nyilvánvalóvá, hogy nem pusztán "a maga korában" volt ő felfoghatatlanul idegen és idegenségében zseniális, másokban bűntudatot, ellenszenvet, viszolygást, tehát igazán mély érzéseket ébresztő mazochista provokatőr, hanem a mai, antiszemitizmusát illemből sem elfojtó időkben is az. Provokációja kettős irányú: a zsidóságából és a nőkhöz való viszonyából ered, amit a Kádár-korszak elnyomó apparátusának retorikája az antiszemitizmus és a pornográfia vádjává torzított. A 2B-ben kiállított hozzávetőlegesen húsz rajz csak kis része az életműnek, ráadásul különböző periódusokból, de ennek a kettős problematikának (vagy inkább meghatározó létélménynek) a szempontjából maximálisan reprezentatív.

A kiállítás, melyet a művész lánya, Major Boris rendezett, nem kronologikus, hanem az önarckép műfajának motívuma köré szervezi a műveket, ami voltaképp nagyon általános megközelítés, tekintve, hogy Major saját magából konstruált karikaturisztikus, folyton jelen lévő metaforát. A döntően nyolcvanas-kilencvenes évekbeli erotikus rajzai mellett azonban ott vannak a kezdetek is, néhány olyan grafika, amely túlélte Major 1976-os összeomlásának pusztító következményét, amikor a legtöbb nyomatát eltüzelte, a nyomólemezeket pedig kidobta. Az identitásanalízis korai példái közül így is be lehetett mutatni egy korai, Kondor Béla és a német mesterek hatását mutató ülő önarcképet, valamint az Önnézés című, 1964 körül készült lapot, amely akkoriban keletkezett, amikor Majort elkezdte foglalkoztatni a rá végig jellemző koincidencia, vagyis a véletlennek a kép struktúráját szervező elve. Ezek a korai, elképesztően finom rézkarcok egy nagyon sajátos, valóban összehasonlíthatatlan kelet-európai szintézist hoztak létre a klasszikus európai grafikai tradíció, az ötvenes évek szocreálja, illetve a hatvanas évek közepén beszivárgó pop-art szemléletmódjának az egyesítésével. Annyira sajátságosat, hogy amikor Klaus Groh a hetvenes évek elején készült kiadni a kelet-európai konceptualizmus összefoglaló kötetét (amely Aktuelle Kunst in Osteuropa címmel jelent meg 1972-ben), Majornak a tudomására is hozták, hogy nem kívánnak tőle rézkarcot, mert az Németországban már elavult műfaj.

Így született meg, némiképp dacból a Kubista Lajos síremléke, de Major rajzban volt zseniális, és abban, hogy a klasszikus művészetet kortársivá és univerzálissá tudta tenni, miközben a hatvanas évek közepén - ahogy a német példa is mutatja - anakronisztikus volt már az a mesteremberi alkotásmód, amelyhez ő végig ragaszkodott, és amely miatt ma is ódzkodnak tőle művészettörténészek. Az ipartervesek, a nála valamivel fiatalabb, a táblakép újragondolására törekvő, illetve még radikálisabban, a hagyományos médiumok felé se néző alkotók úgy vehették maguk közé Majort mint barátot és művészt, hogy tudatában voltak a klasszikus és az avantgardista énjének, az idegenségével együtt. Akkor ő már ki volt téve a rendőrségi zaklatásoknak a Scharf Móric emlékezete című vaskarca miatt, amely egész későbbi életét - az antiszemitizmus vádjával és az ezen való rágódással - meghatározta, de ha most pusztán csak technikailag gondoljuk végig, akkor azt találjuk, hogy a magyar grafikatörténet egy egészen elképesztő, szintetikus pontban kulminálódott. Major végigjárta azt az utat, amely Derkovits és Dési Huber örökségét a szürrealisták és Max Ernst térszemléletével hangolta össze úgy, hogy a nyomatot minőségileg (minden olyan mikroszkopikus, mint az ujjlenyomat, mondja) a bűneset felidézésének dokumentatív precizitásával, tárgyszerűségével egyértelműen kortársi dimenzióba helyezi.

Scharf Móric emlékezete, Major "hamis magyarázatok" elleni műve, az idegenség expozéja a dr. Szita Ernő elvtársnak (álnév) címzett magyarázattal csak fénymásolatban van jelen a kiállításon, mert tulajdonosa (a három létező példányból az egyiké) nem kölcsönözte. Föltehetőleg azért, mert bár a Kádár-korszak ötvenes évekre visszavezethető antiszemitizmusa - mely betiltás formájában Erdély Miklós jóval későbbi, 1981-es Verzió című kísérleti filmjét is utolérte - karakterében más volt, mint a mai, a kép provokációs szintje mit sem változott. Major elemeire bontotta a zsidóságról való képeket és sztereotípiákat, és a részekből rakta újra össze, miközben senkivel sem volt kíméletes, és legelsősorban saját magával volt az öngyűlöletig kíméletlen. Ha az antiszemitizmus logikája szerint a zsidó ember patás ördög, akkor ő magára veszi ennek a vizuális jelentését, és kacska, csontos kezével, szúrós bordáival aláveti magát az egészségtől szétrobbanó, elérhetetlen hófehér női tomporoknak a szexuális és emberi megalázottság iróniájában is konstansan pesszimista képeken. "Egy húsos női segg, annak univerzális dimenziókba emelt emlékképe és Dalí, Delvaux vagy képeik élményvilágának józsefvárosi, Kun utcai helyretétele kiegyenlítődik ebben a totálisan érzéki, az elfojtottságot és a telhetetlenséget azonos érzéki kvalitásban megjelenítő világban" (Antal István).

Major János elengedett mindent, amiről tapasztalatunk van a képzőművészetben, és a társadalom borzalmasságának, nyerseségének és közönségességének univerzális tapasztalatát eresztette bele a művészet finom, klasszikus világába. De nem a művészet, hanem a társadalom lökte ki magából.

2B Galéria, Bp. IX., Ráday u. 47., nyitva november 10-ig

Neked ajánljuk