Kiállítás

Talált trágya

Bukta Imre: Másik Magyarország

  • Kürti Emese
  • 2013. február 17.

Képzőművészet

A legeslegnagyobb Bukta-kiállítás a legesleglátogatottabb Műcsarnokban (hogy az intézményi kommunikáció fő retorikai elemére utaljak vissza) nem tökéletes: korántsem olyan letisztult, jól vezetett és arányaiban átgondolt, mint a Modem kiállítása volt 2007-ben, amelyet szintén Gulyás Gábor rendezett. A mostanit ugyan nem retrospektívnek szánták, az új és a régi művek arányát tekintve mégis inkább annak volna mondható, így viszont nehéz megindokolni a válogatás szempontjait. Időnként fölbukkan egy-egy szorosabban összefüggő tematikus blokk vagy kronologikus szál, amelyet aztán mintha elveszítene a rendezés menet közben, ezért fölkap egy másikat, amit rövidesen szintén elejt. Az utóbbi idők műcsarnoki kiállításai hasonlóan épültek fel: az elején mindig volt a nagyot akarás, a végére pedig, mire eljutottunk az apszisig, mindig elfogyott a szufla.

Pozitívuma ennek a szubjektiváló rendezésnek, hogy mivel a néző kevéssé van vezetve, szabadon kódoroghat a periódusok, műfajok és technikai váltások egymást átható halmazában, a nagyméretű installációk súlypontjai között. És mivel semmilyen kurátori beavatkozás nem gátolja, magára maradhat a művekkel, akár visszatérően és többször, mert Bukta elképesztően nagy és színvonalas életművet hozott létre a maga csöndes és szerény módján, amit rettenetesen lehet szeretni. Bukta Imre, a vidék szociográfusa bőven túllépte azt a határt, amikor őt a lokális problémák művészének lehetett tekinteni, Bélával, a polgármesterrel, Nagyival meg az úritökkel. A magyar falu - Adynak ugar, Rákosinak meg "reakciós vidék" - gazdaság- és kultúrszociológiája az életvitel autentikusságával (hiszen Bukta évtizedekkel ezelőtt az életformáját nyilvánította művészetté) találkozva egy univerzális vizuális rendszerben öltött művészeti formát, amely - véleményem szerint - tartalmilag is bőven szétfeszíti a magyarországi értelmezési keretet. Bukta egy régió, a legplasztikusabban még mindig csak Kelet-Európaként leírható történelmi konstrukció egyik legjobb ismerőjévé vált.

A kiállítás címe (Másik Magyarország) ezért valójában beszorítja Bukta művészetét abba a lokális kontextusba, amelyből kikívánkozik, vagy inkább eleve a tágabb kontextusban van benne. Szólnak erről apró vizuális jelek: hogy például a nyitó teremben, ahol nagyon erős a rasszizmuskritika és a romagyilkosságokra való utalás, az egyik festményen jellegzetesen romániai utcakép jelenik meg, feliratos piros postaládával. De ez az elem csak jelzés azokhoz a történelmi és gazdasági tényekhez képest, hogy a "gazdává" eufemizált magyar paraszt helyzete meglehetősen analóg képet mutat a régió egyes országaiban, a rasszizmus nem áll meg Magyarország határainál, a rendszerváltás vizuális nyomai pedig eléggé ismerősek. Ugyanazt a kínai műanyagot viselik az öregasszonyok a lábukon mindenhol. Mezőszemere, bár a világ közepe, csak egy a kulturális és gazdasági hanyatlás következtében karakterüket és identitásukat vesztett kistelepülések közül.

Ez a falu, ahol a hetvenes évektől kezdődően Bukta még az underground fogalomtárán is kívül álló magatartásmodellt gyakorolt, rövid megszakítással az állandó eleven nyersanyagot biztosította kettős perspektívája: a bentlét és a distancia egyidejűsége számára. Jól ismert mezőgazdasági eszköztára, a kukoricaszár, -szem és -csutka, ásófej, szerszámok, használt bútorok, gumicsizma, trágyainstallációk és performanszok visszatérő, variálható matériája, belőlük épülnek fel a kiállításon is látható művek. A műcsarnoki apszist betöltő, vöröses kukoricacsutkákból felépített Okos táj (1993) eddigi személyes és krisztusi utalásai mellett performatív identitással bővült: 2012 decemberében a művészet autonómiáját veszélyben érző Bukta egy szolidaritási és tiltakozó performansz kiindulópontjává tette.

Bukta műveinek műfajfüggetlen, állandó kerete az az empátia, amely az elsorvadt falu - tágabban a magyar és a kelet-európai társadalom - komplex szociális és emberi problematikáját hozzáférhetővé teszi és újraértelmezi. Ennek az empátiának a legizgalmasabban használható médiuma nála épp a legtradicionálisabb: a festészet. A kiállításon mozaikszerűen rekonstruálható, hogyan változott Bukta festészeti nyelve és médiumhasználata a síkból való kilépés első variációitól a különböző applikációs megoldásokon keresztül a festészet és az objekt határán húzódó megoldásokig. A gyufaszálas képeket együtt lehet most látni a különféle magángyűjteményekbe került, beragasztott törött csempés művekkel, a fémdisznókkal és faragott nyulakkal. A kétezres évek közepén úgy tűnt, a realista hullámmal (például a kocsmai életképekkel) egy tradicionálisabb megközelítés felé fordul Bukta, majd következett egy dekoratívabb, pöttyözős-geometrikus fordulat, legújabban pedig a faragott MDF-lapokkal és a nyolcvanas évek vonalkázós technikájával való együttes kísérletezéssel megint egészen új minőséget hozott létre.

A kortárs magyar művészet egyik legkiválóbb szereplőjének kiállítása a jelenlegi bonyolult kultúrpolitikai helyzetben elkerülhetetlenül fölvesz bizonyos politikai dimenziókat, de kontextusának ez irányú tágítása igazából nem tesz rosszat neki. Ha a művészetet sarokba szorítják, mindig kiderül, hogy vannak válaszai az autonómiáját támadó hatalmi struktúrák provokációjára, mint ahogy az is, hogy a jó művészetet univerzalizmusa védi a bármilyen irányú kisajátítástól. A hatalom egyet tehet csak: toporzékolhat.

Műcsarnok, nyitva február 10-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.