A legeslegnagyobb Bukta-kiállítás a legesleglátogatottabb Műcsarnokban (hogy az intézményi kommunikáció fő retorikai elemére utaljak vissza) nem tökéletes: korántsem olyan letisztult, jól vezetett és arányaiban átgondolt, mint a Modem kiállítása volt 2007-ben, amelyet szintén Gulyás Gábor rendezett. A mostanit ugyan nem retrospektívnek szánták, az új és a régi művek arányát tekintve mégis inkább annak volna mondható, így viszont nehéz megindokolni a válogatás szempontjait. Időnként fölbukkan egy-egy szorosabban összefüggő tematikus blokk vagy kronologikus szál, amelyet aztán mintha elveszítene a rendezés menet közben, ezért fölkap egy másikat, amit rövidesen szintén elejt. Az utóbbi idők műcsarnoki kiállításai hasonlóan épültek fel: az elején mindig volt a nagyot akarás, a végére pedig, mire eljutottunk az apszisig, mindig elfogyott a szufla.
Pozitívuma ennek a szubjektiváló rendezésnek, hogy mivel a néző kevéssé van vezetve, szabadon kódoroghat a periódusok, műfajok és technikai váltások egymást átható halmazában, a nagyméretű installációk súlypontjai között. És mivel semmilyen kurátori beavatkozás nem gátolja, magára maradhat a művekkel, akár visszatérően és többször, mert Bukta elképesztően nagy és színvonalas életművet hozott létre a maga csöndes és szerény módján, amit rettenetesen lehet szeretni. Bukta Imre, a vidék szociográfusa bőven túllépte azt a határt, amikor őt a lokális problémák művészének lehetett tekinteni, Bélával, a polgármesterrel, Nagyival meg az úritökkel. A magyar falu - Adynak ugar, Rákosinak meg "reakciós vidék" - gazdaság- és kultúrszociológiája az életvitel autentikusságával (hiszen Bukta évtizedekkel ezelőtt az életformáját nyilvánította művészetté) találkozva egy univerzális vizuális rendszerben öltött művészeti formát, amely - véleményem szerint - tartalmilag is bőven szétfeszíti a magyarországi értelmezési keretet. Bukta egy régió, a legplasztikusabban még mindig csak Kelet-Európaként leírható történelmi konstrukció egyik legjobb ismerőjévé vált.
A kiállítás címe (Másik Magyarország) ezért valójában beszorítja Bukta művészetét abba a lokális kontextusba, amelyből kikívánkozik, vagy inkább eleve a tágabb kontextusban van benne. Szólnak erről apró vizuális jelek: hogy például a nyitó teremben, ahol nagyon erős a rasszizmuskritika és a romagyilkosságokra való utalás, az egyik festményen jellegzetesen romániai utcakép jelenik meg, feliratos piros postaládával. De ez az elem csak jelzés azokhoz a történelmi és gazdasági tényekhez képest, hogy a "gazdává" eufemizált magyar paraszt helyzete meglehetősen analóg képet mutat a régió egyes országaiban, a rasszizmus nem áll meg Magyarország határainál, a rendszerváltás vizuális nyomai pedig eléggé ismerősek. Ugyanazt a kínai műanyagot viselik az öregasszonyok a lábukon mindenhol. Mezőszemere, bár a világ közepe, csak egy a kulturális és gazdasági hanyatlás következtében karakterüket és identitásukat vesztett kistelepülések közül.
Ez a falu, ahol a hetvenes évektől kezdődően Bukta még az underground fogalomtárán is kívül álló magatartásmodellt gyakorolt, rövid megszakítással az állandó eleven nyersanyagot biztosította kettős perspektívája: a bentlét és a distancia egyidejűsége számára. Jól ismert mezőgazdasági eszköztára, a kukoricaszár, -szem és -csutka, ásófej, szerszámok, használt bútorok, gumicsizma, trágyainstallációk és performanszok visszatérő, variálható matériája, belőlük épülnek fel a kiállításon is látható művek. A műcsarnoki apszist betöltő, vöröses kukoricacsutkákból felépített Okos táj (1993) eddigi személyes és krisztusi utalásai mellett performatív identitással bővült: 2012 decemberében a művészet autonómiáját veszélyben érző Bukta egy szolidaritási és tiltakozó performansz kiindulópontjává tette.
Bukta műveinek műfajfüggetlen, állandó kerete az az empátia, amely az elsorvadt falu - tágabban a magyar és a kelet-európai társadalom - komplex szociális és emberi problematikáját hozzáférhetővé teszi és újraértelmezi. Ennek az empátiának a legizgalmasabban használható médiuma nála épp a legtradicionálisabb: a festészet. A kiállításon mozaikszerűen rekonstruálható, hogyan változott Bukta festészeti nyelve és médiumhasználata a síkból való kilépés első variációitól a különböző applikációs megoldásokon keresztül a festészet és az objekt határán húzódó megoldásokig. A gyufaszálas képeket együtt lehet most látni a különféle magángyűjteményekbe került, beragasztott törött csempés művekkel, a fémdisznókkal és faragott nyulakkal. A kétezres évek közepén úgy tűnt, a realista hullámmal (például a kocsmai életképekkel) egy tradicionálisabb megközelítés felé fordul Bukta, majd következett egy dekoratívabb, pöttyözős-geometrikus fordulat, legújabban pedig a faragott MDF-lapokkal és a nyolcvanas évek vonalkázós technikájával való együttes kísérletezéssel megint egészen új minőséget hozott létre.
A kortárs magyar művészet egyik legkiválóbb szereplőjének kiállítása a jelenlegi bonyolult kultúrpolitikai helyzetben elkerülhetetlenül fölvesz bizonyos politikai dimenziókat, de kontextusának ez irányú tágítása igazából nem tesz rosszat neki. Ha a művészetet sarokba szorítják, mindig kiderül, hogy vannak válaszai az autonómiáját támadó hatalmi struktúrák provokációjára, mint ahogy az is, hogy a jó művészetet univerzalizmusa védi a bármilyen irányú kisajátítástól. A hatalom egyet tehet csak: toporzékolhat.
Műcsarnok, nyitva február 10-ig
