Nagy István

Brian Burton, alias Danger Mouse a pop elmúlt évtizedének egyik kulcsfigurája: legyen szó saját zenekaráról (Gnarls Barkley), projektekről (Broken Bells, Dark Night Of The Soul), producerkedésről (Gorillaz, Beck) vagy gerillalemezről (The Grey Album), mindegyik fronton izgalmasat alkotott. Legújabb munkáját egy Daniele Luppi nevű olasz komponistával vitte véghez.

Amikor nekiálltam ennek a cikknek, akkor döbbentem rá, hogy még soha nem írtam recenziót ennyire idős zenész lemezéről. Paul Simon idén betölti a hetvenet, és nem szorul bemutatásra, nincs mit bizonyítania - ha eurotrash albumot készítene, azzal sem tudna már semmit lerombolni a Simon & Garfunkel, illetve a szólópálya dicsőségéből.

Meglepő látvány volt a No Age koncertjének reklámja a metálszaklapban, hiszen a kaliforniai duó a "hivatalos" besorolás szerint noise-popot játszik, de akik ellátogattak ezen az estén az A38-ra, már kevésbé csodálkozhattak. A két totális vega, a dobokat püfölő és közben éneklő Dean Allan Spunt és a gitárjával ámokfutó torzítást produkáló Randy Randall (valamint a két geek mellett feltűnően elegánsnak ható, amúgy szintén bajuszos effektfelelős kísérő) olyan energikus és zajos koncertet adott, hogy közben valószínűleg még a parton is berezonált a talaj.

Ha jól emlékszem, Thom Yorke nyilatkozott úgy, hogy utálja a koncertlemezeket, és nehéz vitatkozni vele - az ilyen kiadványok mindig a fanatikus rajongóknak készülnek, és nem igazán tudják visszaadni a pillanat varázsát, amitől jó volt akkor és ott lenni. Kivételek persze akadnak, például a Live At Leeds a Who-tól vagy a Faith No More-féle Live At The Brixton Academy, de az élő albumok többsége csak porosodik a polcon, és ott marad a következő költözésig.

Ha létezik olyan lemez, aminek a hatása még komolyabb volt, mint a minősége, az nagy valószínűséggel az első Strokes, az Is This It: egy igazi klasszikus, "a rockzene megmentője", az évezredforduló poshadt zenei közegét felpezsdítő munka olyan csávóktól, akik nemcsak dalaikkal, hanem divatot teremtő imázsukkal is új színt hoztak a XXI. századba.

Az most már egészen biztos, hogy az R.E.M. pályafutása mindig is két szakaszra lesz osztva: a Bill Berry kiválása előtti és utáni periódusra.

A londoni Noah & The Whale második, 2009-es albumának (The First Days Of Spring) ott a helye minden idők legjobb szakítós lemezeinek élmezőnyében, ráadásul sok más, hasonló témájú művel ellentétben ők nemcsak nyavalyogtak, hanem már a kiutat is próbálták meglátni. Konkrétan Charlie Fink frontemberről volt szó, aki Laura Marling énekesnővel való szakítását tárta akkor a világ elé.

Kevés olyan zenekar (vagy előadó) indult a nullás években, amellyel kapcsolatban azt lehetett elmondani, hogy nem valami korábbi műfajt, sőt konkrét együttest/énekest kopíroz, hanem valami egészen újat alkot - a The Streets néven munkálkodó Mike Skinner ezen ritkaságszámba menő egyedek egyike. A UK garage színtér prominens figurájaként elővezetett, minimalista zenével aláfestett dumálásai egy komplett angol generáció szócsövévé emelték, akinek mindegyik szavára érdemes odafigyelni.

A tavalyelőtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetőző nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life című bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elődön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.

Valami lehet a portlandi levegőben vagy talajban, mert elég sok jó zenész bukkant fel onnan az utóbbi bő másfél évtizedben. Elég csak a Dandy Warholst, a Modest Mouse-t, a Shinst, a Blitzen Trappert vagy a néhai Elliott Smitht említeni - na meg a Decemberistset. A jóllakott óvodás kinézetű Colin Meloy vezette öttagú zenekart sokan az Arcade Fire-höz hasonlítják, ami a kevésbé szokványos hangszerek (tangóharmonika, nagybőgő) miatt némileg megállja a helyét, kanadai kollégáikhoz képest viszont meglehetősen más zenei előképekkel rendelkeznek.

Van az a Magyarországon sajnos ritkán átélhető pillanat, amikor az ember olyan előadó koncertjére tud elmenni, aki éppen művészi sikerei csúcsán jár, és akinek szerte a világon izgalommal várják a fellépéseit. Az énekes-hárfás-zongorista-dalszerző Joanna Newsomról jelen pillanatban mindez elmondható, hiszen tavalyi, Have One On Me című lemeze túlzás nélkül a világ összes jelentős poporgánuma év végi listájának élmezőnyében végzett.