lemez - WHITE LIES: RITUAL

Zene

A tavalyelőtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetőző nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life című bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elődön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.
A tavalyelõtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetõzõ nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life címû bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elõdön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.

A Szigetet is megjárt angol trió pontosan két évvel a debüt után most elõrukkolt a folytatással, mely hátrébb tolja a gitárokat és elõrébb a szintetizátorokat, ami talán annak is köszönhetõ, hogy a lemezt a korábban a DM-mel is dolgozó Alan Moulder gondozta. A billentyûk miatt további 80-as évekbeli elõdök idézõdnek fel: itt a Duran Duran, a Eurythmics, a Human League és az A-ha is, ami azt jelenti, hogy a Ritual a legutóbbi The Killers-album, a Day & Age közvetlen szellemi rokonává avanzsál. Ezzel még nem is lenne baj, csak hát az a helyzet, hogy a nyitó Is Love-ot leszámítva egyik dal sem üti meg a To Lose My Life színvonalát. Van azért egy-két apró felvillanás: a Bigger Than Us dallama, a Peace & Quiet klaxonsos refrénje, a 90-es évek eleji DM-hangulatot hozó Turn The Bells hangzása egy-egy pillanatra elfeledteti az emberrel, hogy egy klasszikusan félresikerült, nehéz második albumot hall, melyen a halál témája helyett ezúttal a szerelem útvesztõit boncolgatja ez a három jól nevelt, még mindig csak a húszas évei legelején járó srác. Ami pedig a borítót illeti: lassacskán törvényben kéne tiltani a Ragyogás ikerlányainak koppintását.

Universal, 2011

***

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.