Nagy István

A Quimby úgy lett szép lassan az ország legnépszerűbb koncertzenekara az elmúlt években, hogy utoljára 2005-ben jelentetett meg lemezt. Közben persze azért kijött egy s más: válogatás, EP-k, a Most múlik pontosan című dalukról meg kiderült, hogy a legkedveltebb magyar dal a Youtube-on - még ha nem is az ő előadásukban, hanem a Csík Zenekaréban. Az első helyre emelkedéshez kellett a Kispál és a Borz fokozatos széthullása, végül pedig megszűnése is, no meg az, hogy nincsenek ifjú titánok a színen, akik Kiss Tibiéknek konkurenciát jelentenének.

Szűk nyolc hónapon belül másodszor lépett fel Magyarországon Recoil nevű projektjével Alan Wilder, aki 1982 és 1995 között még a Depeche Mode sorait erősítette, de az elharapózó belső problémák következtében kivált a zenekarból. Második budapesti fellépése előtt beszélgettünk vele.

Majd' tizenöt éve, 1996 nyarán láttam legelőször a Heaven Street Sevent a Szigeten, amikor még éjjel is lehetett koncerteket adni. Azóta láttam őket vagy ötvenszer, és ötvenegyedszerre is megnéztem a programot, mert az A38-on tartott jubileumi buli mindenképpen különlegesnek ígérkezett. Már a pár nappal korábban a Szeparéban, csak barátok előtt tartott zártkörű koncert is bizonyította, hogy lesznek meglepetések, a hajón viszont végképp volt minden, aminek ilyenkor lennie kell.

Valljuk be, azért erre már lehetett számítani. Dr.

Vannak zenekarok, melyek negyedszázados jubileumuk felé közeledve mondanivaló-hiányban szenvednek, és már csak nosztalgiaturnékra képesek - és vannak azok az együttesek, melyek ekkor is valósággal ontják magukból az albumokat, szinte pillanatnyi leállás nélkül. A walesi Manic Street Preachers ez utóbbi kategóriába tartozik: a tavalyi Journal For Plague Lovers után bő egy évvel már itt is az új lemez.

Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.

Sokan nem tekintik nagy veszteségnek, ha egy zenekarból kiszáll a basszusgitáros, ami helyből szamárság, ha pedig az Interpolról és Carlos Denglerről van szó, akkor meg főleg az. A New York-i poszt-posztpunk zenekar narcisztikus hajlamú tagja még feljátszotta az új dalokat a negyedik lemezre, aztán békességgel távozott - ideiglenes helyettese a Tortoise-ban és a Zwanben is megfordult David Pajo lett.

Ha egy filmsztár zenélésre adja a fejét, abból ritkán sülnek ki jó dolgok. Az üdítő kivételt Juliette Lewis jelenti, akit a kereskedelmi siker eddig elkerült ugyan, de azért mindig érdemes odafigyelni rá. Múlt heti budapesti fellépése előtt telefonon beszélgettünk vele.

Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerű egészségnek örvendő Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsőséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevű zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelőadóként visszatért, egyszerűen nem bír hibázni.

Történhettek volna olyan dolgok, amik megakadályozhatták volna, hogy Alan Wilder 16 év után ismét színpadra álljon, de az izlandi vulkánkitörés és az ennek következtében elrendelt repülési tilalom nem tartozott ezek közé: miután kiderült, hogy az értelemszerűen megnőtt jegyigénylés miatt vonattal sem tud jönni, fogta magát, és elvezetett Londontól egészen Budapestig. A Diesel ezen a péntek estén úgy nézett ki, mint a PeCsa egy átlagos Depeche Mode-klubesten: többnyire ugyanazok a tetőtől talpig feketébe öltözött fanatikusok telítették meg roskadásig a nézőteret, és rendkívül hálásak voltak, amikor színpadra lépett a közel két napja ébren lévő Wilder, valamint fizikatanár kinézetű társa, Paul Kendall.

orgánuma számomra az a hang, amit még akkor is szívesen hallgatnék, ha csak tiroli népdalok eljódlizására használná, épp ezért nem volt számomra kérdéses, hogy március 31-én az ő koncertjét választom a Subwaysével szemben. A Dead Can Dance-ben is az ő dolgai tetszettek jobban - nem mintha Lisa Gerrard életműve nem bővelkedne gyöngyszemekben, elég csak a (Stephen King-féle) Köd című filmben is elhangzó drámai The Host Of Seraphimre gondolni.

Március 30-án a Diesel Clubban lép fel Brendan Perry, a Dead Can Dance duó férfi fele. Az idén több mint tízéves hallgatását megtörő, vadonatúj szólólemezzel jelentkező angol zenészt telefonon értük utol.