Magyar Narancs: Az Eye Of The Hunter című első szólóalbumod 1999-ben jelent meg, azóta viszont nagyon keveset lehetett hallani rólad, leszámítva a 2005-ös Dead Can Dance-turnét. Mivel foglalkoztál az elmúlt tíz évben?
Brendan Perry: Az általad említett turné után szép lassan nekiálltam az új lemezemnek, ami több mint két és fél évnyi munkát vett igénybe. Ami pedig az évtized első felét illeti, rengeteg dologgal foglalkoztam, például nagyon sok időt töltöttem a családommal, neveltem a lányomat; ilyesmire a jóval sűrűbb 90-es években nem igazán volt lehetőségem. Elmerültem a digitális fotózásban, ami nagyon komoly hobbimmá vált. Közben próbáltam fejlődni zeneileg, technikailag, és sok időt áldoztam arra, hogy a Quivvy Church nevű saját stúdiómat fejleszszem, na és alaposan beleástam magam az elektronikus zenébe, ami az Arkon szerintem elég jól hallatszik.
MN: Az Ark szót többféleképp is lehet értelmezni: vonatkozhat természetesen Noé bárkájára, ugyanakkor jelentheti az elveszett frigyládát is. Hozzád melyik interpretáció áll közelebb?
BP: A frigyláda semmiképpen, a bárka már inkább, és ott is elsősorban az ökológiai aspektus érdekelt. Jelentős mértékben benne van az a kérdés, hogy mennyire vigyázunk, avagy menynyire nem vigyázunk a környezetünkre, és hogy fokozatosan pusztulnak ki az állatfajok. Eléggé bizonytalan időket élünk, a mindennapi életünk tele van konfliktussal, akár személyes, akár globális szempontból. Természetesen az utazási részét is bele lehet látni vagy hallani a lemezbe: olyan, mint egy utazás az időn, különböző korokon át.
MN: Az Eye Of The Hunterrel ellentétben az Arkot sokkal inkább egyedül, amolyan csináld magad! módszerrel készítetted.
BP: Tulajdonképpen ez már a Dead Can Dance esetében is így zajlott, Lisa Gerrard és én teljesen külön, egymástól függetlenül dolgoztunk, csak aztán egymás mellé illesztettük az ötleteinket. Persze az is hozzájárult ehhez, hogy az Ark nagyon komputeralapú album. Sokkal könnyebb is volt így; rengeteg mindent, például a basszust és az ütős hangszereket könnyebben megoldottam ezzel a módszerrel.
MN: Miért hasonlít szerinted az Ark jobban a Dead Can Dance-es dolgaidra, mint az első szólóalbumodra?
BP: Nem is tudom, talán azért, amit az előbb mondtam: a Dead Can Dance-es dalaimat is egyedül készítettem. Az Eye Of The Hunter annak idején elkanyarodás volt attól, amit a zenekar keretein belül csináltam, és most meg egy kicsit visszakanyarodtam. Az egy folkos, bluesos hatású szólóalbum volt, nem igazán volt koncepciója a szó hagyományos értelmében, ellentétben a Dead Can Dance-es munkáimmal, és most megint valami hasonló, átfogó jellegű dolgot akartam csinálni.
MN: Az új dalokat mintha belengené némi apokaliptikus hangulat.
BP: Nem mondanám, hogy apokaliptikus, mint ahogy az albumcím sem a frigyládára vonatkozik, bár pont az a jó a két- vagy többértelmű megfogalmazásban, hogy többféleképp lehet interpretálni. Más kérdés, hogy ilyesmi vezetett már tragikus félreértésekhez is, de nem hinném, hogy én a nagyon félremagyarázott zenészekhez tartozom. A lényeg, hogy nem különösebben járt az apokalipszison az eszem, miközben ezeket a számokat írtam, készítettem; témaként nem foglalkoztatott a purgatórium meg a túlvilági élet. Az elidegenedés, a magány, az őrület viszont már sokkal inkább - a lemez hétköznapibb, ha úgy tetszik, evilági dolgokat érint. Ezek jelentik a modern infernót, a földi poklot. A The Devil And The Deep Blue Sea például egyértelműen az ökológiai katasztrófáról szól, nem az apokalipszisről, amiben nem is hiszek.
MN: Szerinted ugyanilyen zenét játszanál, ha annak idején nem költöztél volna Új-Zélandra, illetve később Ausztráliába?
BP: Semmiképp. Akkoriban ugyebár nagyon fiatal voltam, és az az a kor, amiben a legtöbb behatás érheti az embert, ami a legnagyobb, legmeghatározóbb periódus lehet a későbbi időszakokra. Egy új környezet nagy hatással lehet az emberre, és ez velem sem volt másként, kitágította az elmémet, sokkal befogadóbb lettem, és olyan dolgokat ismertem meg, amikkel Angliában valószínűleg nem találkoztam volna.
MN: Korai zenekaraid, a Scavengers és a Marching Girls amolyan posztpunk zenekarok voltak, és a DCD első lemezén még elég sok ilyen motívum volt hallható, sőt még némi goth hatás is.
BP: Igen, akkoriban teljesen odavoltam a Joy Divisionért, de nagyon kedveltem az olyan együtteseket is, mint az Echo & The Bunnymen és a Magazine.
MN: Már említettük a DCD 2005-ös turnéját. Annak ki volt a kezdeményezője?
BP: Nem is tudom... Elkezdtünk megint beszélgetni Lisával, felhívott telefonon, emlékszem, végigbeszéltünk egy egész éjszakát. Csomó minden szóba jött, és aztán persze a zenekar is, és úgy éreztük, hogy mind a ketten készen állunk egy közös turnéra. Akkoriban egyikünknek sem volt egyéb más kötelezettsége, épp nem csináltunk lemezt, tehát belefért az időnkbe, és örülök, hogy véghezvittük.
MN: A Dead Can Dance tehát lezárt fejezetnek tekinthető az életedben?
BP: Nem, egyáltalán nem. Nemrég beszéltem megint Lisával, és úgy néz ki, hogy csinálunk egy újabb turnét. Még az is lehet, hogy idén, bár 2011 valószínűbbnek tűnik.
MN: Március 30-án lépsz fel Budapesten. Mire számíthatunk?
BP: Eljátszom az új lemez felét vagy esetleg még egy picit többet. Lesznek átdolgozott Dead Can Dance-dalok is, főleg a korai időszakból, az első lemezről és a Garden Of The Arcane Delights EP-ről. Aztán játszom még az első szólólemezről, ezenkívül két vadonatúj számot és még két feldolgozást is előadok, de ezek egyelőre maradjanak titokban.
