A Diesel ezen a péntek estén úgy nézett ki, mint a PeCsa egy átlagos Depeche Mode-klubesten: többnyire ugyanazok a tetõtõl talpig feketébe öltözött fanatikusok telítették meg roskadásig a nézõteret, és rendkívül hálásak voltak, amikor színpadra lépett a közel két napja ébren lévõ Wilder, valamint fizikatanár kinézetû társa, Paul Kendall. Nem lehet tudni, hogy a turné hátralévõ részén milyen fogadtatásban részesül majd a duó, de az biztos, hogy a DM-rajongásáról messzi földön híres magyar táborral nehéz lesz versenyezni. Pedig a Recoil live actje vagy szettje (ahogy tetszik) a legjobb esetben is középtempós, sok esetben elborult, totálisan antikommersz elektrotrip volt, gyomorba vágó, gatyalobogtató basszusokkal és - a hatást fokozandó - a zenéhez igazodó, bizarr vetítésekkel, melyek közül talán H. R. Giger artworkjei voltak a legemlékezetesebbek. Láthattunk még lezuhanó repülõgépeket (a 2000-ben kiadott Liquid albumot részben egy olyan repülõbaleset inspirálta, aminek Wilder a közeli szemtanúja volt), egyes szado-mazo pillanatok pedig simán belefértek volna egy Depeche Mode-koncert látványvilágába is, és ha már a DM-nél tartunk: a nyolcvanperces program legnagyobb sikerét vitathatatlanul a Never Let Me Down Again hangmintája aratta. Wilder elõtt pedig le a kalappal: kevesen vállalták volna a fellépést ilyen körülmények között, így vitán felül õ volt az est hõse (antihõse pedig az a példány, aki közben feltörte a kocsimat a Diesel parkolójában - remélem, óriási zsákmány volt számára az izzadt fociscuccom).
Diesel Club, április 16.
****
