Vannak zenekarok, melyek negyedszázados jubileumuk felé közeledve mondanivaló-hiányban szenvednek, és már csak nosztalgiaturnékra képesek - és vannak azok az együttesek, melyek ekkor is valósággal ontják magukból az albumokat, szinte pillanatnyi leállás nélkül. A walesi Manic Street Preachers ez utóbbi kategóriába tartozik: a tavalyi Journal For Plague Lovers után bő egy évvel már itt is az új lemez.
A Manic karrierje természetesen tartalmazott mélypontokat: tizenöt évvel ezelőtt eltűnt gitárosuk és első számú szövegírójuk, a dekadens Richey James Edwards, és ekkor a feloszlás gondolata is felmerült, a 2000-es évek első felében pedig átéltek egy kreatív hullámvölgyet - más kérdés, hogy az ekkor kiadott albumaik, a Know Your Enemy és a Lifeblood sok egyéb zenekarnak a becsületére váltak volna. A fordulópontot a Send Away The Tigers jelentette 2007-ben: azóta nem nagyon bírnak hibázni. Két évvel később megzenésítették Edwards másfél évtizeddel korábban hátrahagyott verseit, s a Journal... Magyarországot is érintő turnéján lehengerlő (Puskás Öcsi előtt is tisztelgő) best of műsorral bűvölték el a Sziget közönségét.
A zenekar a tavalyi albumot az 1994-es The Holy Bible-hoz hasonlította, a Postcardst (melynek borítóján Tim Roth látható egy Polaroiddal) pedig a két évvel későbbi, jóval slágeresebb Everything Must Gohoz. Egyértelmű, hogy az Edwards-szövegekhez komor zenei hangulat illett, most viszont jóval felszabadultabb a trió, a tagok pedig többször is azt nyilatkozták, hogy ez az "utolsó kísérletük a tömegkommunikációra", már ami a slágereket illeti. Márpedig ezekből van itt bőven: a sokatmondó címmel ellátott (It's Not War) Just The End Of Love egyaránt idézi a Cardigans énekesnőjével három éve előadott Your Love Alone Is Not Enough-ot, illetve a régi nagy slágert, a zsurnalisztáknak beszóló You Love Ust. A Manicre mindig is jellemző enyhe glam és hard rock hajlamok ezúttal a címadó dalban bukkannak fel, melyet többek között az inspirált, hogy Nicky Wire szövegíró/basszusgitáros gyerekkorában kapott egy képeslapot Morrisseytől. A kicsit gospeles Some Kind Of Nothingnessben az Echo & The Bunnymen frontembere, Ian McCulloch vendégeskedik, de az ex-Guns N' Roses-os Duff és a Velvet Underground varázslója, John Cale is felbukkan a lemezen. A hatások simán tetten érhetőek: James Bradfield hangja miatt itt dübörög a Queen, a Golden Platitudes a Wire szerint is olyan, mint egy agyonszteroidozott Beatles-dal, a The Descentben David Bowie és az ELO randizik, a Hazelton Avenue-t mintha egy Ziggy-tripen lévő Elton John játszaná, a Sean Moore dobos által előadott trombitaszólamot is tartalmazó The Future Has Been Here Forever kapcsán pedig még a kortárs Wilco is szóba hozható. Ha tényleg ez az utolsó kísérlet a tömegek megmozgatására, akkor a próbálkozás tökéletesen sikerült.
Sony, 2010
