Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.
A válasz egyértelműnek tűnik: Cave (és társai) betöltötték az ötödik ikszet, amit szokás a legszebb férfikornak is nevezni - ez az az időszak, amikor a nők szerint a pasik meghülyülnek, és máson sem jár az agyuk, minthogy fiatal csajokat hajkurásszanak még egyszer, mielőtt beköszöntenek a nem feltétlenül vidámnak ígérkező nyugdíjasévek. Az első Grinderman-album jobban emlékeztetett Cave régi együttesére, a Birthday Partyra, mint a Bad Seedsre - tele volt lendülettel, agresszióval, állatias ösztönnel és csupa olyan elfojtással, amit állandó kísérőzenekara mellett nem igazán élhetett ki az utóbbi időben. Cave a BS vállalkozóbb kedvű tagjait (Warren Ellis, Martyn P. Casey és Jim Sclavunos) maga mellé csábítva, a zongorát pedig gitárra cserélve zúzta végig az első albumot, három és fél évvel és egy nagyszerű újabb Bad Seeds-albummal (Dig!!! Lazarus Dig!!!) a háta mögött pedig itt a Grinderman 2, mely elődjéhez képest talán kevésbé dühös és zeneileg összetettebb, de a lendület és a szexuális vágy érezhetően nem csökkent.
A zenészek többször is hangoztatták, hogy ezen az albumon a stoner rock randizik Sly Stone-nal és az Amon Düüllel, ami főleg utóbbi zenekar miatt fontos megállapítás, ez a lemez ugyanis lényegesen pszichedelikusabb az előzőnél. Jó példa erre az igencsak kétértelmű címmel kérkedő, hosszan hömpölygő When My Baby Comes, a némileg bluesos Kitchenette és a széttorzított Bellringer Blues, míg a "régi" vonalat a nyitó Mickey Mouse And The Goodbye Man, a vicces Loch Ness-i hasonlatot rejtő Worm Tamer és az önreflexiónak is beillő Evil prezentálja. Ha a Grinderman 1 volt a durva buli, akkor a Grinderman 2 a szintén durva másnaposság, és nem lehet kétség afelől, hogy amíg Cave-ék a legszebb férfikorban vannak, addig biztosan lehet számítani újabb Grinderman-löketre, valószínűleg egyből a következő Bad Seeds-album után.
Mute/EMI, 2010
