Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerû egészségnek örvendõ Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsõséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevû zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelõadóként visszatért, egyszerûen nem bír hibázni. A 2000-es évek elsõ évtizedében kiadott albumai, az Illumination, az As Is Now és a 22 Dreams különösen jól sikerültek, fõleg az utóbbi, ami után mindenki azt gondolta, hogy innentõl aztán tényleg már csak amolyan öregedõs, a nyugdíj felé kacsintó rutinmunkák jöhetnek.
Hát egy nagy frászt: a Wake Up The Nation, ha lehet, még a 22 Dreamsnél is jobb; tele van két és fél perces, pörgõs slágerekkel - a hallgatót néhol totális Jam-flash éri, fõleg, amikor az egykori sértõdött kolléga, Bruce Foxton játéka is felcsendül a lemezen. Ebbõl még persze nem lesz Jam-újjáalakulás, van viszont helyette egy újabb élvezetes szólóalbum, melyrõl jó pár dalnak egészen biztosan bérelt helye lesz a Modfather következõ bestofján. Paul Weller (aki harminc éve még azzal sokkolta a punkokat, hogy a torykra szavaz, a Thatcher-évtized óta viszont már a munkáspárt mellett teszi le a voksot) egész biztosan megérdemelte azt a Godlike Genius életmûdíjat az idei NME-díjkiosztón.
Island/Universal, 2010
****
