Ha egy filmsztár zenélésre adja a fejét, abból ritkán sülnek ki jó dolgok. Az üdítő kivételt Juliette Lewis jelenti, akit a kereskedelmi siker eddig elkerült ugyan, de azért mindig érdemes odafigyelni rá. Múlt heti budapesti fellépése előtt telefonon beszélgettünk vele.
*
Magyar Narancs: Korábban a Licksszel érkeztél hozzánk, most pedig új zenekaroddal, a New Romantiquesszel.
Juliette Lewis: Igazából nincs neve a zenekaromnak; volt szó arról, hogy The New Romantiques lesz a nevük, de ezt aztán elvetettük, csak a médiában megragadt a név. Az új lemezemen is csak annyi áll, hogy Juliette Lewis, szóval egyelőre nincs neve az együttesnek, de lehet, hogy majd később, mondjuk a második albumon már lesz. A Licks azért oszlott fel, mert a fő szerzőtársam, Todd Morse távozott tőlünk, én pedig úgy döntöttem, hogy ezután szélesebb zenei spektrumot ölelek fel. A Licks klasszikus garázsrockzenekar volt, rengeteg nyers gitárral, az új hangzás viszont elszálltabb, kicsit talán lassúbb, több benne a pop, a blues, szóval sokkal változatosabb. Nyilván az is kihatott a dalokra, hogy zongorán írtam őket, a gitárok meg sokkal pszichedelikusabbak. Az egész Terra Incognita sokkal drámaibb, ha úgy tetszik, sokkal mozisabb lemez, mint az előzőek. Talán azt is lehet mondani, hogy a Licks volt az én kamaszzenekarom, a mostani meg a fiatal felnőtt zenekarom.
MN: Miért éppen Omar Rodriguez-Lopezt, a Mars Volta tagját választottad az új lemez produceréül?
JL: Nem én választottam, hanem az istenek vagy az univerzum (nevet). Õ egy zenei zseni, nekem pedig olyan producerre volt szükségem, aki nyitott az új elképzeléseimre, és megérti, hogy milyen irányba szeretnék elindulni. A 2007-es Fuji Rock Festivalon találkoztam vele először Japánban, de ott és akkor még nem igazán volt szó semmilyen közös munkáról. Gondoltam, jó lenne vele együtt dolgozni, csak attól féltem, hogy túlságosan is sznob, és hallani sem akar rólam. A turnémenedzserem három hónapos unszolására végül megkerestem, és legnagyobb örömömre igent mondott. Kiderült, hogy rengeteg dologban megegyezik az ízlésünk - órák hosszat beszélgettünk a közös kedvenceinkről, Jimi Hendrix dobosáról, Mitch Mitchellről, Fellini-filmekről és még sok minden másról. Õ megértette, hogy milyen zenét akarok játszani, és a segítségével olyan hangok kerültek a lemezre, amiket korábban soha nem hallottam.
MN: A Romeóban vagy a Female Persecutionben fel is bukkan egy kis Mars Voltá-s íz.
JL: Ezek jó példák arra, hogy a közös cél érdekében hogyan dolgozik együtt három ember, akik azért eltérő zenei világból érkeznek: Omar, Chris Watson barátom és én. A Female Persecution zongorán íródott, három különböző hangot próbálgattam, ők meg belehozták a saját stílusukat.
MN: A Romeo amúgy a Rómeó vérzik című filmedre utal, vagy inkább a Shakespeare-darabra?
JL: Rólam szól, igen, meg a drámáról, a filmhez semmi köze. A Romeo ugyebár olasz név, a dalcím pedig egy olasz srácot takar, de azt nem árulom el, hogy kit, ugyanis valós személyről van szó.
MN: Korábban többször hasonlítottak PJ Harveyhoz és Patti Smithhez, a Hard Lovin' Woman című dalt hallgatva nekem viszont olyan énekesek jutottak az eszembe, mint Janis Joplin, Robert Plant, sőt még Linda Perry is.
JL: Remek! Imádom őket! Van még? Ez nagyon hízelgő, szívesen hall az ember ilyen bókokat. Ha még hozzátetted volna Tina Turnert, végképp elolvadok, mert szerintem ő minden idők legnagyobb énekesnője. A Hard Lovin' Woman nagyon személyes szám, az én bluesom, a szöveg már jó ideje megvolt, és erre is Chris írt egy jó kis riffet. A szerelemről, illetve a megéléséről szól, no meg az ezzel kapcsolatos parákról. Ez az a dal, amit a leginkább szeretünk előadni koncerteken, már csak azért is, mert a blueszenekarokén kívül ritkán lehet koncerteken bluest hallani.
MN: A Fantasy Barban mintha leszámolnál Hollywooddal.
JL: Nem, igazából a bulizásról szól, konkrétan a New York-i éjszakai életről, arról, hogy ott mindenki egyfolytában partizik, és a tökéletes bulit keresi. Persze akkor már muszáj volt megemlítenem a nyugati partot is, Hollywooddal és a Sunset Strippel, hiszen onnan származom. De a dalban semmi Hollywood-ellenes nincs; az éjszakai életről szól, kissé cinikus hangvételben.
MN: Nem bánod, hogy az utóbbi pár évben több izgalmas filmszerepről is lemaradtál a zenei karriered miatt?
JL: Szándékosan tartottam magam távol a filmezéstől három éven át, mert egyszerűen ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy beindítsam a zenekart. Az volt a terv, hogy bejárjuk azokat a lépcsőfokokat, mint mindegyik szokványos fiatal együttes: csörömpölés a garázsban, szerződéshajhászás, demók, lemezfelvétel, kis klubok, később aztán nagyobb klubok, fesztiválok. Közben pedig reménykedtem, hogy jól reagálnak majd ránk az emberek, és szerencsére ez történt. Ami miatt belevágtam az egészbe, az az élő koncertek varázsa, a közönség felől érkező energia; számomra a mai napig ez jelenti a legnagyobb élményt, ilyen szempontból a filmezés össze sem hasonlítható a zenéléssel, mert ehhez fogható katartikus élményt eleve nem nyújthat. Ettől függetlenül nemrég ismét visszatértem a színészethez, és most majd megpróbálok valamiféle egészséges egyensúlyt fenntartani.
MN: A Terra Incognita jelentése ismeretlen terület. Van még olyan vidék akár a zenében, akár a filmben vagy bárhol máshol, amit még nem jártál be?
JL: Persze, csak olyan van. Szeretek kipróbálni új dolgokat, mindegyik szerep, mindegyik lemez egy felfedezetlen terület, egy nagy kaland. A következő albumom például megint más lesz, valószínűleg bulisabb, táncosabb - bár tánczenének azért nem nevezném.
MN: A színpadon tomboló rockercsaj vagy, de, gondolom, a hétköznapokban más a helyzet.
JL: Otthon sokkal csendesebb vagyok, próbálom élvezni az egyszerű dolgokat. Nem élek már vad életet, de ha meghallom a gitárt, a dobot és a basszust, akkor nincs mese. A színpad az a hely, ahol veszélyes akarok lenni.
