A Quimby úgy lett szép lassan az ország legnépszerűbb koncertzenekara az elmúlt években, hogy utoljára 2005-ben jelentetett meg lemezt. Közben persze azért kijött egy s más: válogatás, EP-k, a Most múlik pontosan című dalukról meg kiderült, hogy a legkedveltebb magyar dal a Youtube-on - még ha nem is az ő előadásukban, hanem a Csík Zenekaréban. Az első helyre emelkedéshez kellett a Kispál és a Borz fokozatos széthullása, végül pedig megszűnése is, no meg az, hogy nincsenek ifjú titánok a színen, akik Kiss Tibiéknek konkurenciát jelentenének.
Az régebben is egyértelmű volt, hogy a Quimby hatásosabb élőben, mint lemezen, és ez a hagyomány a Kicsi országon is folytatódik, noha erősebben, mint valaha - az új munka nem közelíti meg az Ékszerelmére / Káosz amigos / Kilégzés triász szintjét, sőt vastagon alatta marad. A borító már eleve rossz előjelnek tűnhet, de persze nem ez a fő probléma, hanem az, hogy a 17 dal némelyike súlytalan, sokadik meghallgatásra sem megmaradó, emlékezetesnek semmiképp nem nevezhető darab. Ami a szövegeket illeti, azokkal továbbra sincs gond, de lényeges hátrány, hogy Tibi valamiért szinte egyfolytában nagy példaképe, Tom Waits rekedtes énekstílusát erőlteti, ami több számot is agyonnyom.
A Kicsi országnak az első fele tűnik gyengébbnek: gyorsabb és középtempós kocsmadalok váltják egymást, melyek szépen bemennek az egyik fülön, és gyorsan kijönnek a másikon. Ez még nem volna olyan nagy baj, viszont annak idején a Quimby nem azért tette jól, hogy leállt az angol szövegekkel, mert ebben a kicsi országban inkább az anyanyelven érdemes próbálkozni, hanem mert Tibinek - fogalmazzunk finoman - nem jó a kiejtése. A Sail Awayt meg a Turning To The Blue-t hallva (nem beszélve az album mélypontjáról, a szintén angolul előadott Gekkó Boogie-ról) az elmúlt tíz-egynéhány évben nem is javult, ami nagy kár, mert zeneileg izgalmas darabokról van szó.
A második félidőben szerencsére feljavul a színvonal: van itt zsigeri ősrock a koncertekhez képest lemezen mindig háttérbe szoruló Varga Liviustól (Leszek én ma a tiéd), triphopos blues (Amit kergetek), keserédes kocsmacountry (Tébolyda). Szintén emlékezetes a Kárpáti Dódi által írt és énekelt Lepedőország, a csak Tibi jegyezte címadó dal, a Jekyll és Hyde pedig biztosan koncertfavorit lesz - ha létezik spagettiwestern-punk, akkor ez az: Dódi trombitaszólama hallatán valószínűleg maga Ennio Morricone is elégedetten csettintene.
A teljes album ismeretében (melynek számos dalszövegében visszatérő elem a Hold és még inkább Isten és a hit) talán már kevésbé, de az valószínűsíthető, hogy ezek a dalok élőben sokkal jobban fognak működni - és akkor a Quimby vezető pozícióját ez a szokásosnál gyengébb lemez sem veszélyezteti.
Tom-Tom Records, 2010
