Kovács E. Málna

Az egykori profi kosaras mindenkivel azt itatja, amit nem szeret. A magyar főnök pedig mindenkit boldoggá akar tenni, de már a látvány is megrészegíti a vendéget. Bizarr történetek egy pekingi luxusbárból.

Szégyenszemre vissza kellett ülni arra a kemény, rózsaszín gumilabdára, amit jógázáshoz használnak a világnak ezen a felén, noha addigra elmacskásodott és elkékült lábszáramba olyan intenzitással és hirtelen hasított a fájdalom, mint máshova jobb napokon az orgazmusok.

Sárkányokat hozni Kínába jó ötlet, mert imádni fogják.

A pekingiek 80 százaléka interneten vásárolt jogosítvánnyal vezet, és sokan sosem tanulták, hogyan kell. A legtöbben fényszóró és index nélkül, csak a dudával kommunikálva száguldoznak, ilyen körülmények között aligha volna érdemes igazi jogosítványt szerezni.

„Pandora messze van, Zhangjiajie viszont közel” – akad, akinél ez a reklámszagú mézesmadzag működik. Én például azonnal bedőltem, és már utaztam is Zhangjiajiébe.

Túlzás volna színtelen-szagtalan extrának nevezni a szódához vagy a tonikhoz kevert gint, de a lime- és citromgerezden megbújó difenil vagy a metanollal felütött vodka bukéja mellett olykor a sokatmondó észrevétlenség is üdítő lehet.

A kalligráfia mesterei szerint nem is a vonások száma a fontos, hanem az összhatás, az egyensúly, a dinamika, a papíron megelevenedő élet.

Remegve, kinyújtott lábakkal ülök, ölemben a képes szótárral; üvöltök, sőt már a sírás is kerülget, miközben a velem szemben ülő kínai varázsló csöndesen méreget és mosolyog.

A kínai most nagybetűs jelző. Afféle kétélű fegyver, értékítélet, dicséret és véres ostorcsapás is egyben, amit a harag vagy a kétségbeesés szül: miért van az, hogy innét egyszer mindenki elmegy?