És itt látható a macskaszarból készült kávé – villog a felirat a telefonom képernyőjén a fénykép alatt, és nem csak az enyémen villog, hiszen a Kínában oly népszerű spéci alkalmazás, a WeChat csaknem minden idegen (avagy expat) készülékében megtalálható. Zoran barátom Balin tölti a vakációt, onnét tudósít az elefántokról meg a Kopi Luwakról is, amit a világ legkülönlegesebb és legdrágább kávéjaként tartanak számon talán leginkább azért, mert az indonéziai cibetmacska ürülékéből is jócskán kerül bele. Ha mostanában végigsétálok az emeletünkön, és elhagyom a magyar szerkesztőséget, a konyhába menet nem találkozom Zorannal, ahogy nem ül mellettem a kínaiórán vagy a bárpult előtt sem. Az ő vakációjában számomra az a legjobb, hogy ő visszajön. Elunja majd a kávét macskástul, fölszáll a repülőre, és itt lesz megint ebben a varázslatosan kínai városban. A kínai most nagybetűs jelző. Afféle kétélű fegyver, értékítélet, dicséret és véres ostorcsapás is egyben, amit a harag vagy a kétségbeesés szül: miért van az, hogy innét egyszer mindenki elmegy?
Néhány hónappal ezelőtt egy Pekingben élő amerikai házaspárral csináltam interjút az amerikai és a kínai álomról, és arra a kérdésre, hogy mit a legnehezebb megszokni Kínában, az alábbi meglepő választ kaptam: azt, hogy mindenki elmegy.
Akkor még nem éreztem át, hogy miről beszélnek, talán mert nem volt annyi fontos ember körülöttem, hogy az elhagyás igazán fájt volna, ma már azonban nekem is ez lenne az egyik legnagyobb problémám, ha megkérdeznék.
Itt van ez a város, amiről Karinthy Ferenc még azt írta, hogy nincs benne semmi „az életnek abból a színes kavargásából, tarka vígságából, akár vásáriságából, ami az európai vagy dél-amerikai városok íze és színe”; s hogy a kínai az egy félelmetes, túlnépesedett világ; egy orwelli, jellegtelen és arctalan, uniformizált massza. Ha volna is némi igazság mindebben 2014-ben, meggyőződésem, hogy az elmenők nem ezért pakolnak.
S talán mindez nem is volna olyan fájdalmas, ha az elmenőkhöz nem állnánk oly közel. Számomra – társas lény lévén – külföldre vetődve a végén valahogy mindig több a sírás, mint a vigalom. Pedig hányszor, de hányszor végigcsináltam már a búcsúkat! Ami nem is annyira „viszlát-viszlát”, inkább csak „hamarosan találkozunk”, de még így is piszok nehéz.
Az útleírók nem sokat írnak az ilyesmiről, főleg akkor nem, ha rövid az utazás, és van benne száz érdekesebb izgalom, gyönyörködés, bámulás meg okosodás. A legtöbben nem írják meg szívüknek és elméjüknek legnagyobb rezgéseit, állítja Gárdonyi Géza az elhallgatásról, és így folytatja:
„ha tehát valaki úgy írná meg az utazását – akárha tízkötetes könyvben is –, hogy azt hallgatná el mind, amit megírni szándékolt és azt írná meg mind, amit az írásában elhallgatott volna, hát az a tízkötetes munka lenne a legérdekesebb útleírás a százezernyi sok mindenféle útleíró könyv között.”
Így hát elhatároztam, hogy nem hallgatom el mindazt, ami egy búcsúbulin történik; a könnyes jókedvet, az empátiát, azt, hogy örülünk a másiknak, mert számára (ismét) egy új korszak kezdődik; azt az apró, kör alakú területet a szállásunk előtt, ahol oly sok taxi fékez le, és ahonnan mi oly sok embert engedünk el a reptérre. Ahol elkattannak az utolsó csoportképek: gyűlnek az elhasznált papír zsebkendők, elmosódott sminkek százával örökíttetnek meg, karok lendülnek a magasba, és csuklók mozognak orrvérzésig integetés közben.
Gyanítom, hogy a világ összes országában így megy ez, így azokban az országokban is így volt, ahonnét olyan sokan Kínába, Pekingbe jöttünk. Kár, hogy nemcsak a város, hanem a közösség is otthon lett közben, a hazai kulcstartókra kínai kulcscsomó került, az illatok és az ízek nem idegenek már, és az ember naponta több száz hasonszőrűnek köszön, aki ugyanezt érzi.
Azoknak hát, akik elmennek – de magyarul egyáltalán nem beszélnek –, most üzenem: hiányozni fogtok, gyerekek.
És ha nem tennék így (ilyen személyes kérdésben a négyszemköztinél szélesebb közönség előtt), hát ez a blog lenne a legkevésbé őszinte útleírás a százezernyi sok mindenféle útleíró könyv között.
