Most, hogy a bemutatkozás után (vagy ha ismerőssel futok össze) a Magyarország szó hallatán ösztönösen a hazai szélsőjobb elharapódzó térnyerésével vagy a neonáciknak vélt csoportok megjelenésével vágnak vissza, boldog-szomorú muzsika füleimnek, amikor olyasmit hallok, hogy „magyar vagy? ízlett a sütid”.
A keserédes apropót két hete az árvíz sújtotta Szerbia és Bosznia-Hercegovina adta: a rádiónk szerb szekciója (én a magyar szekcióban dolgozom) adománygyűjtést szervezett: az ominózus doboz parányi nyílásán becsúsztatott bankjegyekért cserébe sütit vagy ustipcit/mekikét (lángoshoz hasonló, olajban sütött nassolnivalót) kaptak az emberek. A mindössze kétórás happening egyik óriási eredménye az a tízezer jüan (mintegy háromszázhatvanezer forint) volt, amit a végén a többi adománnyal együtt a szervezők elküldtek Szerbiába, engem azonban továbbra is az az összetartás nyűgözött le, ami most is nagyon működött.
(Ugyanez történt anno a Fülöp-szigeteki tájfun idején is, igaz, akkor valamelyest több támogatást kapott a Fülöp-szigeteki szekció, de a lényeg akkor is az a fajta homogén közösség volt, amit bizony semmire sem cserélnék el.)
Rendhagyó sztorizás következik, (élet)képekben.
| ||
Életkép 1.:
Csapódik a sütő ajtaja. Vasárnap este van. Fordul a kulcs a zárban, a maszatos kezeim nyoma mindenhol, vanília- és mandulaillat van, ragadok, ragadunk az olvasztott vajtól, de élvezem, élvezzük nagyon. Készül a következő adag muffin. Nekem nincs sütőm, de a barátaimnak van, kölcsöntepsikben hordjuk át egymáshoz a tésztát. Éjszaka van, csak az őr molyol a kapu előtt, nagy a kísértés, hogy megkínáljam, de félek, hogy tolakodásnak venné, inkább nem zavarom. A liftek és a folyosók már előző nap megteltek a gyűjtést hirdető plakátokkal. Hétfő reggel van. Az aula piros színpada előtti hosszúkás asztalon ételek és kávéspoharak sorakoznak, mi is odaállunk elé, mintha előadnánk valamit. Egy ideig senki sem jön, telik az idő, és mi csak állunk. Aztán megindulnak. A rádiós hierarchia különböző lépcsőfokairól jönnek, kattognak a fényképezőgépek. „Odanézz, a főfőnök a te süteményedet választotta!” – örvendezik szerb barátom. Boldog attól, hogy ezt csináljuk. A családja házának egyharmada víz alatt van. Naponta kapja az üzeneteket a testvérétől. Egy újszülött unokaöccse van, akinek a kútból próbál vizet szerezni, hogy mosdatni és valahogy itatni tudják.
Életkép 2.:
A gyűjtést megelőző szombat van. Ülünk a kanapén, isszuk a gin-tonikot és mosolygunk. Csak nem ugrik be angolul, hogy kút. De mindannyian tudjuk, miről van szó.
Jól vagytok, nincs nagy baj?, kérdem mindenkitől, aki érintett, és akit ismerek. Fájó, elnéző mosolyokat látok, „még nem tetőzik, megvagyunk, nem érint”, vagy épp „megvagyunk, csak mindenünk odalett”.
Életkép 3.:
Sütöm a muffinokat. Megy bele a kínai vaníliaaromából is. Nem lesz ebből baj? A csokidarabokon töprengek, mennyi kellene bele. Mikor fognak rájönni, hogy én nem is tudok sütni? Ilyesmiken mélázom. (Kár volt, mert végül nem vagy túl későn jöttek rá. Elfogyott mind.)
| ||
Életkép 4.:
Zsúfolt belvárosi klub, Peking keleti része, tűsarkak, longdrinkes poharak. Dizájnercuccok lógnak a sarokban kialakított, átmeneti show-roomban. A buli lényege az, hogy ruhát-cipőt-ékszert lehet bevinni, majd ha megtetszik valami, amit más hozott, meg lehet venni, és az árát – ahogy az italokét is – az árvíz sújtotta régiókba küldik. Én elég hamar összeismerkedem a szervezőkkel, amikor egy mozdulattal fölborítom „az egész mindenséget” (ahogy az egyik nagymamám mondaná). „Honnan van ez a vacak ruhaállvány?! Kínai?” – szakad ki belőlem, ahogy sokkos állapotban próbálok kezet rázni az addigra körém és a vacak ruhaállvány darabjai köré gyűlt önkéntesekkel.
Szerencsére ekkor még senki sem akar nézelődni vagy vásárolni, és némi szigszalaggal hamar urai leszünk a helyzetnek. Már ekkor tudom, hogy lassan beindul a buli. Nem is ragozom, mert tényleg beindul: pár óra múlva már ürespohár-hegyek sorakoznak a pult alatt, és tudható, hogy minden ital ára jó helyre kerül.
Én, akinek borzasztóan hiányzik az a fajta jótékonykodás, amit otthon, Magyarországon csinálok, megbabonázva állok az egyszerű és banális tények előtt: most valamit Pekingben is sikerült. (A jótékonysági bulival több mint háromszor annyi pénzt gyűjtöttünk, mint a sütiárusítással, azaz – egy éjszaka alatt – közel egymillió forintot.)
Ilyenkor mindig világmegváltó eufóriát érzek, endorfinlöketet, meghatottságot. Olyasmit, ami pontosan ilyen túlcsordult, már-már csöpögős blogbejegyzéseket szül, meg az illúziót, hogy ezzel minden el van intézve. Hazudnék, ha nem írnám ide rögtön azt is, hogy ugyan már. Örülni viszont a másnaposokkal együtt örülök, mert igenis elértünk valamit.
(És soha korábban nem volt ennyi értelme kifosztani a bárt!)
A szerző a Magyar Rotaract Szövetségnek (a Rotary International ifjúsági szervezetének) jelenleg inaktív tagja.
