Vér az úton, legyek a fogak között

A pekingiek 80 százaléka interneten vásárolt jogosítvánnyal vezet, és sokan sosem tanulták, hogyan kell. A legtöbben fényszóró és index nélkül, csak a dudával kommunikálva száguldoznak, ilyen körülmények között aligha volna érdemes igazi jogosítványt szerezni.

Az egekben lévő adrenalinszinttel, de azért egy kissé falfehéren állok még mindig egy helyben, amikor bukósisakot nyújt felém. Mióta van jogosítványod és hol vetted, szakad ki belőlem olyan őszintén, hogy az anyukám is büszke lenne rám. A statisztikák szerint ebben a városban, amit az egyszerűség kedvéért tekintsünk egyszerűen húszmilliósnak, a mintegy 3,85 millió motoros meghajtású jármű egyikére készülök felülni az egyik metrókijáratnál. A srác, akivel utazom, nyolc éve ebben a városban él, és annak ellenére, hogy tudja, hogy 120 km/órás sebességnél motorozás közben bizony bármi berepülhet az ember szájába a szennyezett, szürke levegőről, amiben most szó szerint harapni lehet a finom porszemcséket, csak egy maszkot tart magánál. Így maszk nélkül, nem mellesleg már a nyakamig felhúzott szoknyában ülök föl mögé, azt remélve, hogy nemcsak élve megússzuk a dolgot, de élvezni is fogjuk legalább egy kicsit.

A közúti balesetek számában masszívan rekordot tartó ország Peking nevű nagyvárosában több mint egy éve hálásan mosolygok rengeteg mindenért, sőt a túl sok női nemi hormonnal telítődött időszakban olykor még sírok is örömömben. Hazudnék persze, ha nem vallanám be, hogy az első és leggyakrabban megfogalmazódó okom erre egyszerűen az, hogy még mindig életben vagyok, mert anno a munkahelyem elhagyását követő legelső tíz percben biztos voltam abban, hogy ezt előbb-utóbb majd nem mondhatom el magamról.

 

Fotó: Franka Gulin

A közútnak azon a részein, ahol zebrát jelző felfestést látni, és ahol a lámpa zöldre vagy persze pirosra vált, az európai, pláne a magyar közlekedési kultúrához szokott ember a zöld jelzésnél lép le a járdáról, és noha észnél van, és megpróbálja kiszűrni a deviánsabb sofőröket meg a vis maiorokat, többnyire azért épségben átjut az út túlsó oldalára.

Pekingben a kétszer négysávos, zebrával és lámpával felszerelt utakat az ember a tömeggel együtt közelíti meg, megkockáztatva, hogy mindenki meghal, vagy épp ellenkezőleg, megússzuk mind, ebben a városban ugyanis a sofőrök magasról tesznek a zöld jelzésre. Annál harsányabb dudaszóval jelzik viszont, ha az ember a piroson át indulna el, pedig a kettő között semmi különbség nincs: autók, buszok, biciklik, taxik és riksák egymásutánja vívja héjanászát az úttesten; mindenki próbál életben maradni közben – és a legtöbbeknek sikerül is.

A rendkívül magas kórházi kezelési költségekkel megvert és ugyanekkor épkézláb életbiztosításért kiáltó kínai társadalomban egészen gyakoriak azok a balesetek, amikor a jármű elé ugró áldozat váltig állítja, hogy a sofőr az imént megnyomorította, és már nyújtaná is be a számlát, ha lehetne, és olykor bizony lehet is. Ember legyen a talpán, aki kellően észnél van, és határozottan fel tud lépni az ilyen biztosítási csalásnak tekinthető esetekben, amikor az egész nemcsak hamis meg erkölcstelen, illetve illegális, de leginkább borzasztóan drága.

A fotós kolléganővel jobb híján most ebben utazom

 

Gyakorlott motor- és autóvezető barátom (az anyukám kedvéért hadd szúrjam be, hogy 7 éve van jogosítványa: a legnagyobb kínai webpiacon, a Taobaón vette) például észnél volt, amikor egy több sebből vérző sérült kúszott ki a kocsija alól és adott elő egy több sebből vérző sztorit. Ilyenkor a szemtanúkon is sok múlik, mert megesik, hogy körbeállják a szegény sofőrt, és meggyőzik róla, hogy inkább ott a helyszínen ki akarja fizetni a sebesült kezelési költségeit, máskor viszont a vér vagy egyebek dacára sem állja meg a helyét a dolog, ilyenkor a szemtanúk is együtt nevetnek a boldogtalanon, aki így legközelebb kénytelen lesz ügyesebben a jármű alá ugrani.

Nem kisebbíteni szeretném persze a nagyon is valóságos balesetek jelentőségét, csak próbálom ennek az egészen képtelen közlekedési kultúrának a humorosabb szeleteit kiragadni, mert tragikum akad benne bőven. A komikum viszont jórészt annak a nyitottságnak és őszinteségnek köszönhető, amit jobb híján rendőr és utazó is a magáénak tud, ez ugyanis másképp nem megy.

Tapasztalt barátom – aki egyébként hozzám hasonlóan külföldi – olyan könnyedén és szemrebbenés nélkül vallotta be a rendőröknek, hogy bár neki is a piacról van a jogosítványa, tud vezetni, nem ivott alkoholt és nem ütött el senki olyat, aki nem akarta, hogy elüsse (egyébként ezúttal olyat sem, aki akarta), hogy azok kínjukban a nevetésen és a futni hagyáson kívül nem tudtak mást csinálni.

Ez azonban ne legyen ösztönző példa a Pekingben volán mögé ülő, kórosan szabályszegő külföldieknek, ugyanis olykor felfüggesztett börtön és/vagy pénzbüntetés is járhat a rendszám, jogosítvány vagy megfelelő vezetői képességek nélkül kocsiba ülő utazóra.

Sajnos a pekingiek 80%-a interneten vásárolt jogosítvánnyal vezet, és sokan sosem tanulták, hogyan kell. Elvegetálnak persze így is, és mentségükre szóljon, hogy az itt oly jellemző közlekedési kultúra sem díjazná jobban a belefektetett energiát: a legtöbben fényszóró és index nélkül, csak a dudával kommunikálva száguldoznak, ilyen körülmények között aligha volna érdemes igazi jogosítványt szerezni.

A kétkerekű járgányok persze legalább olyan népszerűek, mint a négykerekűek; így esik, hogy a tisztességes motorok és robogók mellett, ha széket, fotelt, kisasztalt vagy bármi mást motormeghajtású járműre lehet erősíteni ebben az országban, akkor azt oda fogják erősíteni.

Ezeken utazom én fogösszeszorítva, semmihez sem hasonlítható remegéssel a lábamban, ami leginkább ahhoz az izgalmi állapothoz igazítható, amit akkor fogok érezni, amikor a saját járművem és a pekingi „ring” uraként ilyen kesztyűben, ezen a járgányon süvítek.