A jugoszláviai családi kempingezéseken láthattam (fényképen persze) hasonló kisasztalt. Amit jól körül lehetett ülni, ki lehetett rá pakolni, és mehetett a játék reggelig. Ezek a darabok Kínában is nagyon népszerűek, bár gyanítom, hogy ez már nem ugyanaz a húsz évvel ezelőtti széria, kellenek ezek a kempingasztalok nagyon! A kínai fővárosban valahogy csak elvétve látok unatkozó éber embert, mert akinek nagyon elege van, az bárhol képes aludni, viszont akiben még munkál a zöldtea, az nem ülhet tétlenül. Ha nem utcai sütés-főzéssel vagy gyümölcsárusítással keres pénzt a tétlennek tűnő dolgos kínai ember, akkor játszik. Önfeledten, mint a gyerekek. Én pedig mindig is igyekeztem feltűnés nélkül beleütni az orrom abba, hogy mi folyik a kis utcasarkok vagy a zsákutcák kietlen bugyraiban; látni akartam, hogy sakkoznak-e, vagy ez valami más. Utóbbi lett a jó válasz, és bár írhatnék a kínai sakkról vagy egyéb játékról is, most a Kelet pókerét, a madzsongot mutatom be. Péntek este én magam is túlestem a tűzkeresztségen, és egyáltalán nem bántam meg, bár meglepetés most is ért, bőven.
 Fotó: Franka Gulin | |
Amikor az ember az összes pénzét a vele szemben ülők zsebében tudja, és rájön, hogy még a helyi nyelviskola ártatlannak tűnő foglalkozásai is rövid idő alatt kőkemény – és Kínában egyébként szigorúan illegális – szerencsejátékba fordulnak át, na akkor. Akkor fogadja meg, hogy most már tényleg megtanul olvasni, de legalábbis felismerni a főbb karaktereket. Ha másért nem is, a maradék büszkesége megőrzése érdekében, noha ekkorra annak jó része már odavan. Egyik kedvenc hutongomban (Peking eredetileg hat lépés széles, jellegzetes, tradicionális utcái, amik ma is őrzik a császári város szigorú városépítési szabályait) egy asztal körül kezdett el durvulni a dolog, amikor is végre elismertem, hogy reménytelenül nem tudok játszani. Madzsongot legalábbis. Ha ugyanezt maijangnak – ahogy a kínaiak – vagy mahjongnak – ahogy az angolok – hívnám, akkor sem tudnék, annyi azonban bizonyos, hogy a játék neve verebet jelent. Ez arra a motívumra utal, amivel egykor díszítették az elefántcsontlapokat, ebből készültek ugyanis a játékban egymás mellé sorakoztatott kártyácskák eredeti másai.
Nem csoda az sem, hogy a madzsongot sokáig kártyajátékként ismerték, az azonban olyannyira más vizekre vezetne, hogy át kellene tekintenünk hozzá a Song-dinasztiabeli hősök (vagy a sokszor hivatkozott és megörökített vitéz betyárok) lebilincselő harcmodorát, ehhez pedig majdnem a teljes Vízparti történet című klasszikus kínai regényt is, mert a madzsong kártyajáték változatának lapjairól az abban szereplő hősök köszöntek vissza (írja Horváth Alíz, az ELTE Konfuciusz Intézet munkatársa).
 Fotó: Franka Gulin | |
A modern változat lényege az, hogy az ember a készen kapott (azaz a játék elején kiosztott) lapjai mellé olyanokat próbál meg vakon a kígyózó sorból választani, amik egyszer majd párokká vagy hármas csoportokká állnak össze, és amikor ez végre megtörténik, akkor föl lehet kiáltani, hogy „wú le!”, azaz nyertem. Addig pedig mindenki mindenkivel (vagy inkább mindenki ellen) versenyben van, mert számít a gyorsaság, meg az is, hogy párokat gyűjtünk-e vagy hármas csoportokat, és mivel minden egyes új „laphúzásnál” egy meglévő lapot be kell dobnunk a közösbe, gyorsan kell tudnunk mérlegelni, hogy mit áldozunk be a vakszerencse és egy jobb lap reményében.
A helyzet az, hogy a magamfajta amatőrnél a győztes csatakiáltás az első madzsongparti alkalmával nem sűrűn fordul elő. Mégis azt mondom, hogy az érzésért, ezért az oly régóta vágyott élményért cserébe nagyon is megérte az összes aprómat elveszíteni.
