| ||
Vacsora után, kissé kótyagosan történt. Jó pár fogáson és italon is túl voltam már, amikor hajnali három órakor egy rutin e-mail-olvasás során bevillant, hogy ideje volna blogolni valamiről. Hirtelen úgy éreztem magam, mint Spáh Dávid abban a kólareklámban, amelyikben Dobó Kata a „szia, Kata vagyok, van még egy Pepsid?” mondattal borzasztó feltűnően beírta magát a magyar köztudatba, a srác pedig az italhoz vezető megpróbáltatások dacára – amikkel a kérdés és Kata megjelenése előtt épp két perccel szembesült egy másik lány kedvéért – kacagva hadarta, hogy „persze”.
Én is mohón és mosolyogva gépeltem, hogy persze, hiszen akkor úgy gondoltam, hogy ha a másnapot túlélem, akármire hajlandó leszek; ekkor döntöttem el, hogy ez a bejegyzés az alkoholról fog szólni.
Valamikor erről is szólni kell, főleg abban az országban, ahol szinte mindenből több a hamisítvány, mint az eredeti. Senki ne gondolja, hogy alkoholból csak az utóbbi létezik. A trükk és az elv a szokásos: olcsóbban adni gagyibbat lehetőleg úgy, hogy a kettő között ne legyen égbekiáltó a különbség. Persze nem árt eredeti vagy nagyon annak tűnő pancsokat fölsorakoztatni az itallapon (és a bár mögötti garázsban is), másképp nem lesz jó a buli. Mert mi is kell ahhoz?
Túlzás volna színtelen-szagtalan extrának nevezni a szódához vagy a tonikhoz kevert gint, de a lime- és citromgerezden megbújó difenil vagy a metanollal felütött vodka bukéja mellett bizony a sokatmondó észrevétlenség is üdítő lehet. Szóval az eredeti, nem pancsolt alkohol megnyugtató, csendes jelenléte kell csupán: a valódi szesz annak minden egészségtelen valóságával: ebből kérne (még) a nép a bárpultok előtt, de hogy miből kap, azt senki sem tudja.
Etilén-glikol, metanol és izopropil-alkohol keverékéből készülnek azok a pancsok, amikbe a Kínában iszogató külföldiek készakarva soha, véletlenül azonban annál inkább belefutnak.
A szokatlanul elviselhetetlen másnap a legárulkodóbb jel, főleg, ha az ember tisztán emlékszik rá, hogy nem ivott olyan sokat.
Az italok hamisítása óriási üzlet, nem véletlenül volt akkora fogás 2011-ben a Sanghaj mellett lekapcsolt, 25 emberből álló bűnszervezet, amely több százezer jüant gyűjtött össze gazdag üzletembereknek adott borkóstolókból, ahol a bor – hogy egy kevéske hazai analógiával éljek – tablettás, de legalábbis kamu volt. A banda tagjai egyenként tíz év letöltendő börtönbüntetést kaptak, de az üzlet máshol ugyanúgy ment tovább, sőt megy a mai napig. A főváros szórakozóhelyekről hírhedt keleti részén egymást érő kocsmákban is jellemző, hogy alkoholt csak üveggel adnak el.
Egy hosszú, átmulatott éjszakán sokan nem gondolnak bele, hogy az asztalokról oly gyorsan eltűnő pezsgős- vagy whiskysüvegek egy erre a célra előkészített mosóban végzik, ahol újra és újra feltöltik majd őket a pancsolt és mérgező keverékkel, amit az eredeti ár töredékéért szereznek be, így növelve a bárok bevételét az árak emelése nélkül. Van, aki nem is csinál titkot a dologból: csak akkor adja áron alul az (eredeti) cuccot, ha a vevő megígéri, hogy visszaszolgáltatja az üres üveget. Ez pedig nem véletlenül kulcskérdés, hiszen „látatlanban” az üveg beszél a legjobban. A márkajelzést, a papírt, a festéket mind meg kell nézni, a betűméretről és -szedésről már nem is beszélve.
Az igazán durva másnapoktól olykor persze ez sem véd meg, mert a másnap másnap van, nem azonnal. És akkor már késő.
Pár hónappal ezelőtt mintha találkoztam volna méregérzékelős szívószálakkal a neten, amiket kifejezetten a pancsolt italok kiszúrására terveztek, de ezeknek mára nyoma sincs. Pedig olyan kézenfekvő volna húsz darab színes szívószállal a bárpulthoz nyomulni, és a telefon kijelzőjével fürkészni a gondosan elrejtett szenzort, ami vagy vadul világít majd, vagy nem. Efféle eszközök hiányában az ember lánya az érzékszerveire hagyatkozik, ennyit tud.
A naiv bulizó persze még hiheti azt, hogy a drága italokat vagy a puccosabb helyeket nem érinti a probléma, de ő valószínűleg nem tudja, hogy a legtöbb gondosan begyűjtött és utántöltött pezsgősüvegen Dom Pérignon címke díszeleg, ezt pedig Kínában is több pénzért vesztegetik, mint a bisztrósört vagy a kalózrumot.
Érdekesség, hogy a külföldiek között szájhagyomány útján terjedő legendák olyan érzékeny ivócimborákról is szólnak, akik csak a kamu italok fogyasztása után reagálnak azokra – rendszerint rosszul –, de attól tartok, nem lehet elég csak annyit tudni, hogy a hasfájós srácnak ebben a bárban még soha nem fájt a hasa.
