Álltunk a terem közepén kezünkben a haragospiros papírokkal, némelyiken még látszódtak az itt-ott beleszőtt aranyszín csillámok is. Bizonyára azért szőtték bele őket, hogy a végeredmény még ünnepélyesebb legyen. Mintha nem volna így is mestermű. Izgultam. Először próbáltam pénzzé tenni olyasmit, amit nem tollal, ceruzával vagy a számítógép billentyűinek segítségével írtam, és aminek gondos megformálása közben jobban remegett a kezem, mint efféle helyzetben bármikor azelőtt.
Ráadásul könnyelműen és komolytalanul futottam neki ennek az őrült játéknak: azt próbáltam ugyanis elhitetni a körülöttünk állókkal, hogy a kezemben tartott mű (az a két kis karakter, amit én magam rajzoltam mintegy harminc perc alatt) éppannyit ér, mint a mellettem álló mesteré, azaz sokat. S míg abban reménykedtem, hogy biztos van olyan, akinek nincs kellő szépérzéke az efféle disztinkcióhoz és persze a csalit magam sem gondoltam komolyan, olyan boldog voltam a kezemben vöröslő selyempapírral, mintha maga a mester kért volna feleségül. A mesterem, aki átmeneti volt csupán, mert mindössze két órán keresztül tanulhattam tőle, és amikor nem az ébenfekete haján vagy a hosszú ujjain kalandozott a tekintetem – arról már nem is beszélve, hogy orvostanhallgató –, azon töprengtem, hogy vajon mekkora türelem és akaraterő lakozhat benne. Évek óta napi több órát gyakorol, pedig már most olyan művész, akinek bizony 100 jüant, azaz mintegy 3600 Ft-ot is kifizetnek kanjinként.
A kanji kínai írásjegy, ami az én bociszemű kínaitanárom szerint egy QR-kódhoz hasonlítható. Amikor ezt mondta, biztosan arra gondolt, amit Miklós Pál is ír Tus és ecset című művében, hogy „az írásjegyek konkrét analógiákra épülő rajzokra vezethetők vissza; ezek közül a nap és a hold jegye mai formájában is őrzi a kép eredetét”. De Miklós szerint fontosak azok a „konkrét jelentésű írásjegyek is, amelyekre másodlagosként rakódnak mesterséges értelmek, ilyen például a ’magas életkor’ jelentésű shou jegy, amely megfelelő pozícióban a hosszú élet kívánását, jókívánságot jelent.” A legrégibb stílus, a képírás tanulmányozásánál számomra a birtokol you ige jele volt az egyik legérdekesebb: ez eredetileg egy olyan háromujjú kéz volt, ami épp két nagyobb húsdarabot készül megmarkolni, hiszen ha hús van, minden van.
Mindebből a későbbi kancellista vagy az ún. szabályos stílus már kevesebbet hagyott meg, de bámulatos fölismerésekre lehet szert tenni, ha egy kicsit beleássuk magunkat a kínai írásjelek rendszerébe. Én az ásást – ha szabad – meghagyom az olvasónak és a szimbólumrendszer bemutatására több okból sem vállalkoznék, főleg mert például a kurzív stílusú kalligrafikus jegyek és a hagyományos, avagy standard írásjegyek már csak a technika és a használandó eszközök miatt sem vonhatók egy kalap alá. Inkább a dolog művészeti vonatkozásaira és persze az élményre szorítkoznék.
A barlangrajzokra és a jóslócsontok ábráira hajazó karakterekben is közös, hogy átlagosan 10-30 vonásból állnak, de ez nem jelenti azt, hogy az ennél kevesebb vonásszámú kanjikat könnyű volna papírra vetni. A kalligráfia mesterei szerint nem is a vonások száma a fontos, hanem az összhatás, az egyensúly, a dinamika, a papíron megelevenedő élet. Amikor a végeredményt látva az ember szinte érzi, szinte maga elé tudja képzelni az ecsetre fölvitt festékmennyiséget; a karjában érzi annak a bizonyos hurkos vonásnak a menetét azzal a csalfa befejezéssel, amikor pajkosan, mint aki rosszat csinált, elrántjuk a kezünket. Nagy munka van ebben, mégis légiesen könnyednek tűnik. Olyan talán, mint a balett: a kalligráfia nem más, mint a kézírás művészi fokra fejlesztve. És ettől máris annyira félelmetesnek tűnhet, hogy sokan aligha mernek belevágni.
Nem mondom, hogy nincs igazuk: én már a csukló bemelegítésekor éreztem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Az ecsetem sokatmondóan hevert előttem az asztalon, de figyelmeztettek, hogy a végét nem szabad megérinteni, hogy a kezünkön lévő zsír ne érhesse. Miután kinyertem a festéket az erre a célra való hollófekete, téglalappá sűrített masszából, meg kellett tanulnom helyesen tartani az eszközt, ami megint legalább tíz percbe telt. Az ecsetvonásoknak nagyon szigorú sorrendben kell követni egymást: felülről lefelé és balról jobbra kell haladnunk vele, és ha az ecsetet az első vonásnál rosszul (rossz irányban) helyezzük a papírra, akkor nem lesz igazán szép a végeredmény. Még szerencse, hogy végül sem eladni, sem magamra tetováltatni nem akartam igazán azt, amit a gyorstalpaló kalligráfia-foglalkozáson produkáltam, de csalódottságomat látva a mester végül csak papírra vetett pár vonást a kedvemért. De azok olyanok voltak, hogy boldogabb voltam velük, mintha feleségül kért volna.
