Party-people

  • Kovács E. Málna
  • 2014. augusztus 12.

Magyar Mandarin

Szégyenszemre vissza kellett ülni arra a kemény, rózsaszín gumilabdára, amit jógázáshoz használnak a világnak ezen a felén, noha addigra elmacskásodott és elkékült lábszáramba olyan intenzitással és hirtelen hasított a fájdalom, mint máshova jobb napokon az orgazmusok.

Tizenhat fokra lehűtött és kissé levegőtlen az iroda. Zúgnak a gépek, zúg a fejünk, köhögnek-tüsszögnek a kollégák, tombolnak körülöttünk a bacilusok. Nem bánjuk, mert nem tehetünk mást, de azért – ötlik föl bennem néha – valamit mégis kéne már, ha egészségről van szó.

false

Történt egyszer, hogy gondoltam egyet, és átrohantam a szomszéd szerkesztőségbe az akkor már parlagon heverő jógalabdáért azt kiabálva, hogy mostantól ezen fogok ülni. Talán a meleg miatt volt, hogy a székemet hanyagul és egyszersmind büszkén gurítottam el a fénymásoló irányába – magambanmindenki hülye, aki nem jógalabdán űzi az ipart” felkiáltással –, és közben bevillant, hogy veszettül aggódni kéne, mikor rúgnak ki emiatt.

Váltanom kellett, leváltanom azt az alacsony, kerekeken döcögő kopott, fekete darabot, aminek a jobb oldalán székpumpa van, és amit e székpumpával nem lehet elég magasra föltornászni. Székről labdára tehát, és bár egy barátom szerint az efféle javakat egészen másképp kellene használni, a jógalabda mint gerinctornás eszköz hatékonyságát megkérdőjelezni nem hagytam senkinek. Azt mondják, hogy ülőmunkát végzőknek kegyetlenül ideális: tartja a hát- és hasizmokat, pontosabban az embernek tartania kell rajta magát hát- és hasizomból.

Sajnos még a küzdősportos múltam dacára is feltűnő az az állapot, ami most van. Az izmaim odavannak, a hasamon lévők például nem felülések, hanem csupán menstruációs görcsök hatására rándulnak össze, ami azért nem ugyanaz. Gubbasztottam hát a labdán rendületlenül, még akkor is, amikor elmacskásodott és elkékült lábszáramba olyan intenzitással és hirtelen hasított a fájdalom, mint máshova jobb napokon az orgazmusok.

Akkor lett kínos, elmondhatatlanul kínos, hogy füstbe ment a háterősítő terv, és hogy ez a gumi most nem elég kemény és nem tartja rendesen a feneket, ezért lábbal kell rásegíteni, csimpaszkodni szinte bele, de ez meg kényelmetlen és fájdalmas meló. Csak nem mutathattam, mennyire szenvedek, mintha beismerném, hogy aminek füstbe kellett, az füstbe ment: beállni, sőt beülni a sorba, a széken ülők sorába? Akármennyire is utáltam, némi szünet után vissza kellett, szégyenszemre vissza kellett ülni arra a kemény, rózsaszín gumilabdára, amit jógázáshoz használnak a világnak ezen a felén – ráadásul a világ többi felén is –, mert mostanra megtanultam, hogy a székemet visszatolni, a széken ülők közé bele-, visszaülni – most, a labdás korszak után (!) – már nem lehetséges.

Mint ahogy a mindenféle rendszerváltozások és rendszerek térnyerése után új, friss kreatív gondolatokat a rendszerbe beépíteni sem lehetséges. Leírni sem volna szabad például azt, hogy ebben az olykor orwelli, máskor kőkeményen kapitalista és nonstop képtelen rengetegben a rendszer előnyeire szabad koncentrálni csak. Így tesznek bizonyára a párt emberei is, a „party-people”, mint ahogyan ezt indonéz barátnőmmel a múltkor Peking egyik metrókijárata felé haladva megállapítottuk. Akkor egy színházi, sőt vadszínházi előadásról igyekeztünk a bűnös belváros felé (még a darab címe is Wild party volt), s ez a nehéz koncentráció azóta is kínoz. Visszaköszön, belém hasít néha, csakúgy, mint egy rendes oldalsó hasi fájdalom. Biztosan a pancsolt, metanollal felfőzött olcsó alkohol vagy a birkasasliknak eladott sült patkány teszi, amit a benne maradt patkányméreggel együtt szervíroznak a sarki büfében, ahova járok.

Mondja is mindig kedves kínai mecénásom, hogy ne járjak, de e mondás olyan, mint a falra hányt borsó. Egyiken be, a másikon ki sajnos, ráadásul van ebben valami lázadás is, mert az ember Kínában ne legyen konformista. Legalábbis ne az asztal mellett. Vagy ha már asztal (és részemről mondjuk íróasztal), akkor hadd válogassa meg, hogy mire ül! Így esett, hogy továbbra is fáradtan, kinyúlva húzódik alattam ez a rózsaszín gumi, de ezt mindketten büszkén tűrjük, és – mint Kínában mindent – talán még élvezzük is egy kicsit.

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.