Party-people

  • Kovács E. Málna
  • 2014. augusztus 12.

Magyar Mandarin

Szégyenszemre vissza kellett ülni arra a kemény, rózsaszín gumilabdára, amit jógázáshoz használnak a világnak ezen a felén, noha addigra elmacskásodott és elkékült lábszáramba olyan intenzitással és hirtelen hasított a fájdalom, mint máshova jobb napokon az orgazmusok.

Tizenhat fokra lehűtött és kissé levegőtlen az iroda. Zúgnak a gépek, zúg a fejünk, köhögnek-tüsszögnek a kollégák, tombolnak körülöttünk a bacilusok. Nem bánjuk, mert nem tehetünk mást, de azért – ötlik föl bennem néha – valamit mégis kéne már, ha egészségről van szó.

false

Történt egyszer, hogy gondoltam egyet, és átrohantam a szomszéd szerkesztőségbe az akkor már parlagon heverő jógalabdáért azt kiabálva, hogy mostantól ezen fogok ülni. Talán a meleg miatt volt, hogy a székemet hanyagul és egyszersmind büszkén gurítottam el a fénymásoló irányába – magambanmindenki hülye, aki nem jógalabdán űzi az ipart” felkiáltással –, és közben bevillant, hogy veszettül aggódni kéne, mikor rúgnak ki emiatt.

Váltanom kellett, leváltanom azt az alacsony, kerekeken döcögő kopott, fekete darabot, aminek a jobb oldalán székpumpa van, és amit e székpumpával nem lehet elég magasra föltornászni. Székről labdára tehát, és bár egy barátom szerint az efféle javakat egészen másképp kellene használni, a jógalabda mint gerinctornás eszköz hatékonyságát megkérdőjelezni nem hagytam senkinek. Azt mondják, hogy ülőmunkát végzőknek kegyetlenül ideális: tartja a hát- és hasizmokat, pontosabban az embernek tartania kell rajta magát hát- és hasizomból.

Sajnos még a küzdősportos múltam dacára is feltűnő az az állapot, ami most van. Az izmaim odavannak, a hasamon lévők például nem felülések, hanem csupán menstruációs görcsök hatására rándulnak össze, ami azért nem ugyanaz. Gubbasztottam hát a labdán rendületlenül, még akkor is, amikor elmacskásodott és elkékült lábszáramba olyan intenzitással és hirtelen hasított a fájdalom, mint máshova jobb napokon az orgazmusok.

Akkor lett kínos, elmondhatatlanul kínos, hogy füstbe ment a háterősítő terv, és hogy ez a gumi most nem elég kemény és nem tartja rendesen a feneket, ezért lábbal kell rásegíteni, csimpaszkodni szinte bele, de ez meg kényelmetlen és fájdalmas meló. Csak nem mutathattam, mennyire szenvedek, mintha beismerném, hogy aminek füstbe kellett, az füstbe ment: beállni, sőt beülni a sorba, a széken ülők sorába? Akármennyire is utáltam, némi szünet után vissza kellett, szégyenszemre vissza kellett ülni arra a kemény, rózsaszín gumilabdára, amit jógázáshoz használnak a világnak ezen a felén – ráadásul a világ többi felén is –, mert mostanra megtanultam, hogy a székemet visszatolni, a széken ülők közé bele-, visszaülni – most, a labdás korszak után (!) – már nem lehetséges.

Mint ahogy a mindenféle rendszerváltozások és rendszerek térnyerése után új, friss kreatív gondolatokat a rendszerbe beépíteni sem lehetséges. Leírni sem volna szabad például azt, hogy ebben az olykor orwelli, máskor kőkeményen kapitalista és nonstop képtelen rengetegben a rendszer előnyeire szabad koncentrálni csak. Így tesznek bizonyára a párt emberei is, a „party-people”, mint ahogyan ezt indonéz barátnőmmel a múltkor Peking egyik metrókijárata felé haladva megállapítottuk. Akkor egy színházi, sőt vadszínházi előadásról igyekeztünk a bűnös belváros felé (még a darab címe is Wild party volt), s ez a nehéz koncentráció azóta is kínoz. Visszaköszön, belém hasít néha, csakúgy, mint egy rendes oldalsó hasi fájdalom. Biztosan a pancsolt, metanollal felfőzött olcsó alkohol vagy a birkasasliknak eladott sült patkány teszi, amit a benne maradt patkányméreggel együtt szervíroznak a sarki büfében, ahova járok.

Mondja is mindig kedves kínai mecénásom, hogy ne járjak, de e mondás olyan, mint a falra hányt borsó. Egyiken be, a másikon ki sajnos, ráadásul van ebben valami lázadás is, mert az ember Kínában ne legyen konformista. Legalábbis ne az asztal mellett. Vagy ha már asztal (és részemről mondjuk íróasztal), akkor hadd válogassa meg, hogy mire ül! Így esett, hogy továbbra is fáradtan, kinyúlva húzódik alattam ez a rózsaszín gumi, de ezt mindketten büszkén tűrjük, és – mint Kínában mindent – talán még élvezzük is egy kicsit.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.