Akiktől ellopták a Hello Kittyt

Valami azt súgja, hogy Gerlóczy Mártonnak nem véletlenül jutott éppen Japánról eszébe – utazásos könyvének Tokióról szóló fejezetében –, hogy „Ázsia istenei jobb iskolákba jártak, mint a mieink”. Bár ez az axióma olykor Kínában is igaznak bizonyul, most kivételesen Japánról írok egy kicsit, amiért ha a magyarok nem is köveznek meg, majd megköveznek a kínaiak. Nem kell ugyanis sokáig menni (Pekingben sem) egy olyan étteremig, aminek az ajtaján piros, áthúzott körben virít a tiltás, miszerint kutyáknak és japánoknak belépni tilos. A jelenlegi kínai–japán konfliktust sokan a Tiaojü- (avagy Szenkaku-) szigetek körüli vitának tudják be, pedig sokkal ismertebb tény, hogy a kínaiak legnagyobb bűne a japánok szerint az, hogy ellopták tőlük a Hello Kittyt. Egy barátom meglátogatása apropóján én is útra keltem Japán felé a szmogos februári télben, méghozzá azon a napon, amikor Pekingben leesett az első hó. Ünnep volt ez számomra még úgy is, hogy a gurulós bőröndöm nem gurult a hófödte járdán, ami nem meglepő, hiszen 17 kilogrammnyi cuccot pakoltam bele, és abból 14-et valószínűleg fölöslegesen.

Az Oszakától tisztes távolságra lévő mesterséges szigetre felhúzott mesterséges repülőtérről utam a hóviharban a Kiotó és Oszaka közötti „faluvégre”, egy csodás, rizsföldekkel szegélyezett, romantikus telepre vezetett, ahol a házba belépve azonnal megakadt a szemem a bejárati ajtó mögött elhelyezett műanyag dinoszaurusz-tároló terráriumon. Vendéglátóm, aki főállású informatikus, amúgy meg a lehető legkomolyabban kétgyermekes családapa, elégedetten mutatott a gyűjteményére, mint aki büszke rá, hogy gyermeki énjét nem a virtuális, hanem az őskori valóságban éli ki.

A lakásban lévő mosó- és mosogatógépeket már nehezemre esett fölismerni, mert mindkettő űrhajóra emlékeztetett, ezért inkább a beszélő fürdőkádra térek ki, úgyis az volt a legjobb. A lakás terei olyan parányiak, hogy a fürdőben kevés a hely arra, hogy mindkét fiút egyszerre fürdessék, ezért létrehoztak egy zenélős-beszélős kommunikációs csatornát, ami a nappaliban jelez, ha az egyik gyerek már tiszta, és akkor lehet érte menni a kádhoz, s egyúttal be is lehet vinni a másikat. Amikor én is a fürdőbe merészkedtem, akkor jöttem rá, hogy ez a kütyü sokkal többet tud a fentieknél: egyrészt a víz hőmérsékletét is egy digitális kijelzőn lehet szabályozni, de amikor az ember ezt kipróbálja, akkor a rendszer beszélni kezd, és ez engem például eléggé váratlanul ért, főleg, mert nem tudtam érdemes/ajánlott-e interakcióba bonyolódni a szerkezettel: kell-e válaszolni, mondjuk, ha kérdez, hogy jó-e már a víz vagy ilyesmi.

Később zöld tea és sushi mellett azon gondolkodtam, hogy nem csak az istenek, de a szakácsok is bizonyára jobb iskolákba jártak, mint a világon bárki, és a városnézést tervezve alig mertem elhinni, hogy pár napig ilyen csúcsminőségű ételek és italok vesznek majd körül.

Életemben először Kiotóban jártam igazi ramen (tradicionális japán tésztaleves) étteremben, amikor fölfedeztem, hogy a szezámmag is ugyanolyan ízesítőszámba menő fűszer az asztalon, mint az összes többi, csak épp nem ismertem az elcsavarható és nem lecsavarandó tetejű (!) fűszertartót, aminek a tetejét csak én akartam lecsavarni. Pár másodperccel később az egész asztalt és a mellettünk ülőket is beborító szezámmaghegy kellős közepén ülve félénken, de rákvörösen sandítottam a mellettem helyet foglaló barátomra, azt lesve, hogy most vajon átül-e egy másik asztalhoz, úgy téve, mintha nem együtt jöttünk volna, ő azonban csak tíz perccel később jegyzett meg annyit, hogy mivel két kicsi gyereke van (egy hét hónapos és egy kétéves), már semmin sem lepődik meg.

Ezt követően a város templomait és kertjeit járva egy másik dimenzióban próbáltam megfejteni a japánokat, és elhatároztam, hogy egy alkalommal örökre visszatérek.

Amennyire Kínából már ismerős volt a divatikon kutya sajátos jelensége (és ezt egy dalmatamintás szvetterbe öltöztetett, világosbarna eb is igazolni látszott), annyira meglepett a kiotói buszsofőr mélypadlizsánlila frottírzoknija. Ahogy az is, hogy bármelyik üzletbe belépve fűszeres mogyoró- és mosóporillat volt, nem is beszélve a minden sarkon kapható, legalább tízféle forró italról, amit ráadásul olyan gépből vesztegetnek (veszünk magunknak), ami működik.

Ezek az utcai automaták minőségi, pléhdobozos feketekávét kínálnak, sőt tejeset is vagy tejes teát, vagy akár meleg almalevet is. Vendéglátóm a köztünk lévő ordító és alapvető különbségek ellenére azért csak megkérdezte az italgép mellett állva a buszmegállóban, hogy „nálatok nincs ilyen?”; s így lett az egyik legszomorúbb és nyilván rettentően szimbolikus pillanataim egyike Japánban az, amikor erre a kérdésre – az élet minden világfájdalmával, elnéző mosollyal az arcomon – azt feleltem, hogy nincs.