Szőnyei Tamás

Bármilyen közelről súrolja is, a szerelőcsarnokok klasszikus ipari szépségét meg sem legyintheti a napi politika szele. Járt itt Orbán Viktor miniszterelnök, a játszóteret Pokorni Zoltán búcsúzó oktatási miniszter, magát a parkot Várhegyi Attila, a kulturális minisztérium politikai államtitkára avatta fel, a másik oldalról Keller László, az MSZP frakcióvezető-helyettese kutakodott az 50 ezer négyzetméteres területen zajló, több mint nyolcmilliárd forintos beruházással megbízott Kisrókus 2000 Kft. által elköltött pénzek körül - e közvetetten ÁPV Rt.-tulajdonú cég kommunikációs feladatait a Happy End Kft. látja el -, s úgy hírlik, kíváncsiságát kiterjeszti a kiállítás- és rendezvényközpont megvalósítására is.

Nem tudom, ő maga hogyan van vele, de nekem ez a lemez egyenesen attól a Björktől jön, aki a megvakulás határán lépdel ide-oda börtöncellájában, s hogy meg ne bolonduljon a totális süket csöndtől, minden mozdulatából, a legapróbb neszből és hangfoszlányból is zenét teremt belül, fejben, ahol az égvilágon bármi megtörténhet - akár a moziban. Ez a Björk, ha valakinek netán kimaradt volna, Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjének a főhőse, szerepe szerint Selma, akinek mindene a musical varázsos álomvilága. (A film zenéjét természetesen ő írta: SelmaSongs). Amikor a Vespertine dalai megfogantak, még erősen élhetett benne tavalyi szerepének a hatása. Legalábbis én ennek tulajdonítom azt az egyrészt apró zörejekre, másrészt tündéri tisztaságra épülő világot, ami a filmbéli lény zenében boldogságra lelő lelkével harmonizál, s ugyanakkor azt az árnyalatnyi, de határozott elmozdulást is, amitől a Vespertine más, mint előző albuma, a Homogenic, de csak annyira, amennyire kell. Ez Björk, összetéveszthetetlenül, a legelső hangtól fogva, mégis új; nem ismétli önmagát, hogy tutira menjen, és végképp nem erőlködik, hogy feltétlenül más legyen. Most ilyen, mert ilyennek kellett lennie. És muszáj vele menni, ahogy 1988, a Sugarcubes, majd 1993, a szólóalbumok (Debut; Post; Telegram; Homogenic) óta folyamatosan.

Pálinkás József június közepén tette le a miniszteri esküt, Mádl Ferenc köztársasági elnök július 16-i hatállyal nevezte ki új posztjára. Azokban a hetekben több "bemutatkozó" interjút is adott. Pályaképét a Narancs is szerette volna egy szakmai, politikai és személyes kérdésekre egyaránt kiterjedő beszélgetés segítségével megrajzolni, ám mivel az Oktatási Minisztérium (OM) sajtóirodájától többszöri telefonálás után sem sikerült időpontot kapnunk, kénytelenek vagyunk kizárólag más forrásokra - részben általa, más fórumokon, részben róla, háttérbeszélgetéseken elmondottakra - támaszkodni. A miniszteri interjú elmaradásáért természetesen nem a sajtóiroda munkatársait hibáztatjuk.

Magyar Narancs: Mi hívta életre az Alternatív Pedagógiai Műhelyt?

Van valami a tűzben, ami megbabonáz. A megszelídített tűz láttán a felnőttből szégyentelenül előbújik a gyerek.

Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."

A pillangó-hatás című kiállítást, melyből - az elképzelést finanszírozó kassza jóvoltából - megszületett a C3.

Az óbudai sziget fölső csücskében, túl a civil szervezetek utcáján, a táncdalsátron és az üveghegyen, az Óperenciás tengeren innen és túlról érkező zenészekkel randevúzhatunk: magyarok, románok, arabok, zsidók, cigányok, szerbek, feketék, fehérek, sárgák és barnák, az egész világcsavargó vircsaft. Egy hét, mikor a kisebbség többségbe kerül, és ünnepel.

Magyar Narancs: Évtizednél hosszabb vita előzte meg Ausztriában a múzeumi negyed létrehozását. Milyen volt ez belülről?

Az utóbbi évek Rejtő-reneszánszának betetőzését, sőt akár egy újabb olvasási divathullámot hozhatna a Piszkos Fred, a kapitány egész estés rajzfilmváltozata Varsányi Ferenc rendezésében, aki a Magyar Rajzfilm Produkciós Iroda (Ma-Ra) vezetőjeként befektetőt keres régi álma megvalósításához.

Ez a tizenkilencedik nyár, amikor szombatonként mindig történik valami Zsámbékon: gyermekprogram, kiállítás, koncert, színház. Mindez elválaszthatatlannak tűnt Mátyás Irén személyétől - eddig. Most azonban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában úgy találták, hogy színművészeti főiskolai végzettség híján alkalmatlan a feladatra, és - egy öt évvel ezelőtti döntéssel ellentétben - nem járultak hozzá e kötelezettség alóli felmentéséhez.

Akad, aki újra kultúrharcot emleget. Nevezhetjük bárminek, tény, hogy egyik ügy éri a másikat, és az embernek - legalábbis annak, aki ezt a lapot írja - nincs az az érzése, hogy igen, tiszta sor, ezt kellett, jól tették, igazuk van, csak így tovább. A Nemzeti Színházat már emlegetni is fárasztó, de aligha létezik látványosabb jelképe a kormányzat mentalitásának: legyalulni, ami előttünk volt, s ellenérveket és nekünk nem tetsző szabályokat félretolva mindenképp valami mást csinálni. A színháziak megosztása közben a legnagyobb pofon az építészeknek jutott. Aztán a filmesek kaptak ultimátumot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (NKÖM) a filmszemle finanszírozása, a mozgóképtörvény megalkotása és a filmgyártás anyagi hátterének megerősítése tárgyában. Utóbb szintén az NKÖM dobott kesztyűt a közművelődési szakmának a Magyar Művelődési Intézet (MMI) új vezetője kinevezésekor, és gyártott le egy lényeges elemeiben vitatott törvényt a kulturális örökség védelméről. A legfrissebb maflást az Oktatási Minisztérium (OM) osztotta ki a könyvtárosoknak és a műszaki értelmiségnek azzal, hogy az Országos Műszaki Információs Központot és Könyvtárt (OMIKK) beolvasztja a Budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem (BMGE) könyvtárába.