Kultúrpolitikai viták: Megy-e előrébb?

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Akad, aki újra kultúrharcot emleget. Nevezhetjük bárminek, tény, hogy egyik ügy éri a másikat, és az embernek - legalábbis annak, aki ezt a lapot írja - nincs az az érzése, hogy igen, tiszta sor, ezt kellett, jól tették, igazuk van, csak így tovább. A Nemzeti Színházat már emlegetni is fárasztó, de aligha létezik látványosabb jelképe a kormányzat mentalitásának: legyalulni, ami előttünk volt, s ellenérveket és nekünk nem tetsző szabályokat félretolva mindenképp valami mást csinálni. A színháziak megosztása közben a legnagyobb pofon az építészeknek jutott. Aztán a filmesek kaptak ultimátumot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (NKÖM) a filmszemle finanszírozása, a mozgóképtörvény megalkotása és a filmgyártás anyagi hátterének megerősítése tárgyában. Utóbb szintén az NKÖM dobott kesztyűt a közművelődési szakmának a Magyar Művelődési Intézet (MMI) új vezetője kinevezésekor, és gyártott le egy lényeges elemeiben vitatott törvényt a kulturális örökség védelméről. A legfrissebb maflást az Oktatási Minisztérium (OM) osztotta ki a könyvtárosoknak és a műszaki értelmiségnek azzal, hogy az Országos Műszaki Információs Központot és Könyvtárt (OMIKK) beolvasztja a Budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem (BMGE) könyvtárába.

Akad, aki újra kultúrharcot emleget. Nevezhetjük bárminek, tény, hogy egyik ügy éri a másikat, és az embernek - legalábbis annak, aki ezt a lapot írja - nincs az az érzése, hogy igen, tiszta sor, ezt kellett, jól tették, igazuk van, csak így tovább. A Nemzeti Színházat már emlegetni is fárasztó, de aligha létezik látványosabb jelképe a kormányzat mentalitásának: legyalulni, ami előttünk volt, s ellenérveket és nekünk nem tetsző szabályokat félretolva mindenképp valami mást csinálni. A színháziak megosztása közben a legnagyobb pofon az építészeknek jutott. Aztán a filmesek kaptak ultimátumot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (NKÖM) a filmszemle finanszírozása, a mozgóképtörvény megalkotása és a filmgyártás anyagi hátterének megerősítése tárgyában. Utóbb szintén az NKÖM dobott kesztyűt a közművelődési szakmának a Magyar Művelődési Intézet (MMI) új vezetője kinevezésekor, és gyártott le egy lényeges elemeiben vitatott törvényt a kulturális örökség védelméről. A legfrissebb maflást az Oktatási Minisztérium (OM) osztotta ki a könyvtárosoknak és a műszaki értelmiségnek azzal, hogy az Országos Műszaki Információs Központot és Könyvtárt (OMIKK) beolvasztja a Budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem (BMGE) könyvtárába.

A kulturális alaptörvényt hosszú előkészítés után, 1997-ben fogadta el a parlament (Magyar Narancs, 1997. december 11.). Mivel az SZDSZ-es művelődési és közoktatási tárcának nem sikerült külön szaktörvényt szülnie a kulturális élet egyes területeinek, ebben a jogszabályban hozták össze, amit lehetett. A kulturális javak védelméről, a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvényt az ellenzéki fideszesek elutasították. Nem meglepő, hogy mai megnyilatkozásaikkal, döntéseikkel és jogalkotásukkal hozzáláttak egyes elemeinek átgyúrásához, lebontásához.

Közművelődés

Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter június elején tiltakozó levelet kapott: a Budapesti Népművelők Egyesülete, a Magyar Népművelők Egyesülete, a Megyei és Regionális Művelődési Központok Országos Szövetsége, a Kulturális Központok Országos Szövetsége és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) képviselői azt követelték, vonja vissza a városi művelődési központok elleni, "frontális" támadási szándékát, és vonja vissza Beke Pál kinevezését a Magyar Művelődési Intézet élére. Az ilyen sistergő papírok jobbára közvetlen eredmény nélkül landolnak egy dossziéban, hatásuk legfeljebb annyi, hogy az őket küldő szervezetek tagsága, illetve néhány sajtótermék közönsége felé deklarálják álláspontjukat, és demonstrálják: aláíróik mindent elkövetnek, amit lehet.

Rockenbauer májusban, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetemen, az Info Rádió Tárcatükör című szeánszán beszélt arról, hogy míg a kistelepüléseken, kisvárosokban továbbra is szerepük van a művelődési központoknak, dolgoznak is ezek revitalizációján, addig szerinte a nagyobb városok (és logikusan: a fővárosi kerületek) művelődési központjai elvesztették funkciójukat, s ha nem lehet átalakítani (mondjuk konferenciaközponttá), akkor be kéne zárni őket. E funkcióváltás végrehajtására csak a következő ciklusban lesz idő, de az irány adott.

Van, ahol már léptek is. Debrecen fideszes polgármester vezette önkormányzata bezárta a Kölcsey Ferenc Művelődési Központot. Győrben, ahol a polgármestert az MSZP adja, a fideszes alpolgármester javaslatára egy közhasznú társaságnak (ráadásul nem közművelődési, hanem oktatási kht.-nak) adták át a Petőfi Művelődési Központot. Szolnok megye fideszes vezetése megszüntette, pontosabban más intézményekkel összevonta a megyei Közművelődési Szolgáltató Intézetet. Vas megye fideszes vezetése politikai színezetű csatározás során kétharmadára nyeste a városi MSZP-s képviselő igazgatta szombathelyi Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ költségvetését. E külön elemzést érdemlő változtatásoknak elvileg akár értelme is lehetett, ám a tiltakozó levél szerint ezen intézmények (nemcsak az említett városokban, hanem országszerte) "a magyar közművelődés legnagyobb teljesítményeit hozó, látogatók millióit fogadó, az alkotó-művelődő közösségek többségét működtető, nélkülözhetetlen közintézmények, amelyek fokozott támogatása lenne elvárható a magyar kulturális minisztertől és környezetétől, szakmailag indokolatlan, a közérdeket sértő, méltatlan támadásuk helyett".

Vadász János, a közművelődési színtereket és az ott dolgozók munkahelyét is védő és a kulturális alaptörvényért a Horn-kormányzattal megküzdő KKDSZ elnöke szerint mindez a Fidesz-kultúrpolitika szerves része: "a parádék kultúráját" építik a mindennapok kultúrája helyett. A nagyobb városok kulturális kínálata valóban többet jelent a művelődési központoknál, mégis az ilyen városi intézményekben működik a hazai művelődő, továbbképző és hobbiközösségek 70 százaléka. A művelődési központok által évente fogadott 50 millió főből 30 millió a városiakba tér be. "Anyagi, szociális vagy települési helyzettől függetlenül, mindenki által igénybe vehető közművelődési közszolgáltatásra van szükség - mondja Vadász János, aki Rockenbauer elődje, Hámori József számára előterjesztést írt a kistelepülési művházak felélesztését szolgáló programra, és Hámori leváltásáig tagja volt a rendelkezésre álló 100, majd 200 millió forint több mint tízszeresét igénylő pályázatokat elbíráló bizottságnak is. - Semmiféle vagy-vagy politizálásnak nincs helye."

A kulturális alaptörvény financiális biztonságot hozott a közművelődési színtér számára: közművelődési feladataik ellátásához normatív állami hozzájárulásban részesültek az önkormányzatok. Az állami költségvetés 1997-es 0,4 százalékáról 1998-ra 0,8 százalékra nőtt a kulturális alapellátásra fordítható összeg, és ennek ettől kezdve évente 20 százalékkal kellett volna emelkednie. A 2000-es költségvetésben azonban csak 8 százalék volt a növekmény, a 2001-2002-es költségvetési törvény pedig törölte a kulturális alaptörvényből a növekedést automatizmussá tevő passzust, s e két évre 8 és 6 százalék alatti növekményt határozott meg. Az tehát, hogy Rockenbauer Zoltán a városi művelődési házak funkcióváltásáról beszélt, egyrészt a kormányzat e területet érintő költségvetési politikáját tükrözi, másrészt összecseng azzal, hogy Beke Pálnak adta a Magyar Művelődési Intézet igazgatói székét.

Központ

A Makovecz Imrére, sőt "makovecziánus építészekre" hivatkozó, s az MMI feladatai közül a hangsúlyt a közösségfejlesztésre helyező pályázatának részét képező szakmai önéletrajzában a "nyitott ház" mozgalom motorjaként ismert Beke Pál jóval pozitívabb hangon ír a kistelepülések faluházairól és a városrészenként felépítendő kis klubházakról, mint a városok nagy művelődési központjairól, melyeket a "kivagyiság és nagyot akarás emlékművei"-ként jellemez. E különbségtétel éppúgy passzol a miniszter Közgázon kifejtett nézeteihez, mint az, hogy pályázata szerint Beke Pál "intézeti profiltisztításként" üdvözli, hogy a Hagyományok Háza megalakításával a minisztérium egy "meghatározott és markáns területet" kiszakított a Magyar Művelődési Intézetből: a néptánc és a népzene csúcsintézményének szánt Hagyományok Háza a kormányzat reprezentatív beruházásainak egyike lesz a Nemzeti Színház és a leendő Modern Művészeti Múzeum szomszédságában. Megpendíti, talán nem szükséges az MMI-n belül foglalkozni nemzetiségi, etnikai, határon kívüli ügyekkel, s az az elképzelése is rímel a közművelődés kht.-sítését favorizáló kultúrpolitikai divatra (aminek elindításában benne volt az állami, önkormányzati irányítás leépítését és a piacosítást pártoló SZDSZ is), hogy az MMI bizonyos területein dolgozó munkatársai fizetéses állás helyett számlaadóként, úgymond "civil keretben", "közhasznúsági szerződést" kötve folytassák tevékenységüket. Sokan azért ellenzik a kht.-k térnyerését, mert ez a vállalkozási forma bevételérdekelt, ami kizárja a közösséget szolgáló terekből a közművelődés több területét (szociokulturális segítőmunka, közösségfejlesztés).

Kritikusai a Beke Pál által szorgalmazott radikális átalakításban az MMI leépítésének szándékát látják: ha a közművelődés vezető, országos intézménye lefelé megy, akkor hátországát vesztvén, veszélybe kerülhet maga az ügy, amivel foglalkozni hivatott. A bírálóbizottságba meghívott közművelődési szakértők, az intézet közalkalmazotti tanácsa és a szakszervezet képviselői Beke pályázatát három közül harmadiknak rangsorolták. Első helyre Földiák Andrásét tették, aki öt évig vezette az MMI-t, s addigi munkája folytatásaként az intézet egészének megőrzését, egységes, bizonyos irányokban (képzés, kiadványok, menedzsment, PR) pedig határozott fejlesztését ígérte. Az NKÖM sajtóközleménye szerint a miniszter a (bíráló-) "bizottság véleményének figyelembevételével hozta meg döntését", ám a figyelembevétel az újbeszéd értelmében figyelembe nem vételt jelent - hacsak nem arra gondoltak, hogy négy minisztériumi tisztségviselő is ült a bizottságban, akik történetesen épp a végül befutó jelöltet támogatták. Rockenbauer Zoltán persze emiatt is kapott levelet Vadász Jánostól. A KKDSZ elnöke e döntés visszavonására és új, "valóban szakértői" bizottság felállítására szólítja fel a 150/1992-es kormányrendelet alapján: a bizottságba delegált miniszteri hivatalvezető, államtitkári hivatalvezető és helyettes államtitkár nem közművelődési szakember, "nincsenek rajta az országos szakmai szakértői jegyzéken, azaz illetéktelenek".

Az eddig is az MMI egyik vezetőjeként dolgozó Beke Pál egyébként megismételt pályázaton győzött, az elsőn nem indult, akkor csak két jelentkező akadt, s a miniszter több közül akart választani. A mindkét alkalommal pályázó Földiák András feltehetően ott ronthatta el, hogy az MMI igazgatója és mellesleg a fővárosi közgyűlés fideszes képviselője, a kulturális bizottság alelnöke lévén szólni merészelt a Hagyományok Háza létrehozása ellen. ´szintén elismeri a Hagyományok Háza vezetésével megbízott Kelemen László munkásságát, aki elindította a Fonó Utolsó óra című népzenementő sorozatát, de nem tartotta helyesnek, hogy az MMI hagyományápoló tevékenysége rovására hoznak létre új intézményt. Azóta - hangsúlyozza: más okból - lemondott a képviselőségről. Exigazgatóként hozzáláthat régi terve, egy internetre is szánt művelődési enciklopédia összeállításához és A kultúra kis krónikája című könyve kibővítéséhez.

Közkönyvtár

Noha Beke Pál integráló személyiségként jellemzi magát pályázatában, jócskán benne volt a közművelődési szakma évtizedes vitáiban. Egyes kérdésekben neki lehet igaza, más kérdésekben másoknak. Kinevezése nem is elsősorban e nézeteltérések miatt zűrös, hanem mert a szakmai közvéleményt reprezentáló vélemény ellenében történt.

Éppúgy, ahogy talán utolsó oktatási miniszteri döntésével Pokorni Zoltán ment szembe a szakmai közvéleménnyel. "Az Informatikai és Könyvtári Szövetség, valamint a Magyar Könyvtárosok Egyesülete egyetért az OM műszaki és természettudományos, kutatás-fejlesztést érintő számos szakmapolitikai elképzelésével, új szolgáltatások (közöttük a Hallgatói Információs Központ) létrehozására irányuló terveivel. Az ország műszaki értelmiségének információval történő ellátása szempontjából ugyanakkor ellenzi az OMIKK >>AGondolatok a könyvtárban című verse jegyében, az idézett leveleket meg a kétezer tiltakozó aláírást, amiről még a Magyar Demokrata is beszámolt. A B verzió kevésbé brutális lett volna: az OMIKK önállóságát megőrizve maradhatott volna a gyönyörű Károlyi-palotában, csak kimondott diákhelyeket kellett volna kialakítania termeiben. Lássuk be, ez félmegoldás volna.

A változást Gál András Levente, az OM közigazgatási államtitkára vezényelte le, biztos büszke rá. Több ez szimpla könyvtári átszervezésnél. Kormányzati filozófia, hogy a kutatás-fejlesztés fellegvárai a felsőoktatási intézmények legyenek. A kormányprogram szerint ugyan "nem a drasztikus átszervezések eredményezik a kutató és oktató tevékenység összekapcsolását, hanem az együttműködés ösztönzése és ellenérdekeltségek megszüntetése", de ha erő kell, láthatjuk, akad. Csak azt nehéz ép ésszel felfogni, hogy miért felesleges párhuzamosság két, egymástól eltérő, bár kétségtelenül rokon funkciót ellátó intézmény megléte. Miért ne működhetne az elsődlegesen egyetemi igényeket kiszolgáló könyvtár mellett egy országos is? Ilyen alapon, az OMIKK mintájára, a kulturális alaptörvény 3. sz. mellékletében felsorolt többi országos szakkönyvtár közül az egészségügyit be kéne nyomni a SOTE-ba, a mezőgazdaságit a GATE-ba, az idegennyelvűt és a pedagógiait pedig az ELTE-be. Lenne akkor rend.

Azt a rosszindulatú pletykát meg se halljuk, hogy ragyogó Fidesz-székház válhatna a Károlyi-palotából, inkább arról a vízióról lehet szó, hogy ha már a Duna budai partvidéke a műszakiaké, afféle lágymányosi Szilícium-völgy, akkor Pest központi része legyen tisztán a humán tudományoké, így kerülne internetes diákcentrum az OMIKK épületébe. Tragikomikus, ha emiatt kell az OMIKK-nak beolvadnia egy önmagánál kisebb s az országos dokumentumellátási rangsorban jóval hátrább lévő könyvtárba. Ami viszont az ország egyik legnagyobb egyetemének a része. A minisztérium állítólag egymilliárdos támogatást tett függővé az OMIKK átvételétől, a BMGE egyetemi tanácsa mindenesetre rábólintott. Ez nem könyvtári ügy, hanem egyetemi, hárította el a Narancs érdeklődését a BMGE könyvtárának vezetője. Nyilván kínosan szorult a helyzete: helyet kéne biztosítania 6000 polcfolyóméternyi dokumentumnak, kétszáz, sztrájkkal figyelmeztető OMIKK-dolgozónak, aki most 25 ezer beiratkozott olvasót szolgál ki, közben érezheti könyvtáros kollégáinak rosszallását, amiért ehhez az egészhez asszisztál, s fölöttesei nyomását, hogy az átszervezés legyen kész a nyáron, hogy ősztől az OM elvárásának és igéretének megfelelően az OMIKK összes szolgáltatását "magasabb színvonalon" tudja majd nyújtani. Kizárt dolog.

A beolvasztásról az OMIKK nyugdíjazással fenyegetett igazgatója sem nyilatkozhatott lapunknak. Szilencium-völgy.

Közhatalom

Az elmúlt évek során a gazdasági tárcától az oktatásihoz helyezett, önálló költségvetési cím státusától megfosztott OMIKK beolvasztásához elvileg a kulturális alaptörvény megváltoztatása lett volna szükséges. Az ezzel járó parlamenti csörte alól úgy húzták ki a pástot, hogy OMIKK néven egyesítették a BMGE könyvtárával (igaz, akad olyan vélemény, hogy ezt meg a felsőoktatási törvény módosításával lehetett volna csak megtenni). Most azonban nem emiatt nyúltak hozzá (a levéltári és a műemlékvédelmi törvény mellett) a kulturális alaptörvényhez, hanem hogy annak a kulturális javak védelméről szóló részét önálló jogszabályban, a kulturális örökség védelméről szóló törvényben rendezzék, egyúttal UNESCO-kompatibilis fogalmakat (például: történelmi táj) is bevezetve. Mindezt az 1997 óta szerzett tapasztalatokkal és az európai jogharmonizációval indokolják, illetve azzal, hogy a nagyarányú beruházásokkal, építkezésekkel összefüggésben megnőtt a régészet súlya.

Itt csak a többek által nehezményezetten szűk körű előkészítés és rövid parlamenti menet után egy hete elfogadott törvény néhány vitatott vonásának megemlítésére van hely. Mint például a címe. Parlamenti felszólalásában Pető Iván (SZDSZ) felhívta a figyelmet: a kulturális örökség sokkal tágabb fogalom, mint amivel - leginkább a tárgyi emlékek kezelésével, ezek hatósági ügyeivel - a jogszabály foglalkozik. Amely elvonta a megyei múzeumoktól a régészeti lelőhelyekkel kapcsolatos szakhatósági jogkört. Részben azért, hogy úgymond terhet vegyen le a vállukról, részben mert - a törvény indoklása szerint - e múzeumok a "régészeti örökség sérelmére" behódoltak a gazdasági szférának, elnézték, hogy gazdag építtetők elsinkófálják a földből kiforgatott kincseket. Mostantól e szakhatósági jogkör és az 1997-es törvénnyel létrehozott, Kulturális Örökség Igazgatósága által gyakorolt első fokú közigazgatósági jogkör egyaránt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal névre keresztelt új csúcsszervhez tartozik, melyet az említett igazgatóság és az Országos Műemlékvédelmi Hivatal egyesítésével hoznak létre. A törvény bírálói szerint a szakhatósági jogkörnek a múzeumoktól való elvonása nemhogy a kulturális örökség védelmét szolgálja, hanem éppen azt fenyegeti, mert a helyi múzeum régészei nem léphetnek majd közbe gyors reagálású leletmentőként, ha sejtenek vagy meglátnak valamit egy olyan építkezésnél, amiről előzetesen nem tudtak. Ráadásul a hatáskör elvonása forráscsökkenést jelent a múzeumok számára.

Az MSZP részéről a témával foglalkozó Kiss Gyula szerint a kitűzött cél és a törvény mint eszköz nincs egymással adekvát viszonyban, s úgy véli, túlzott hatalmat kap az új főhivatal, amely működésének részleteiről a törvény csak azt mondja ki, hogy a miniszter rendeletben állapítja meg őket. Cselovszki Zoltán, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal elnöke, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetői székének várományosa a parlamenti végszavazás előtt egy nappal tartott sajtótájékozatóján jelentette be: e rendeletek "lényegében" elkészültek, júliusban tárgyalni kezdenek róluk a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel. Hogy érdemben-e, vagy csak fejbólintást várnak el, majd kiderül.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra