"Égnek áll a hajam!" (Jimmy Bosch)

Zene

Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."
h1>"Égnek áll a hajam!"egy apró aranyharsona. Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."

Jimmy Bosch harsonáját 1978 óta - akkor még a Rutgers Egyetemen folytatta zenei tanulmányait - szinte a teljes amerikai salsa-elit igénybe vette. Ahogy tisztelettel teljes büszkeséggel a hangjában erről beszél, mintha egy témába vágó kislexikon névmutatóját sorolná: "Cachao Lopez, Eddie Palmieri, Tito Puente, Celia Cruz, Fania All Stars, Willie Colon, Ruben Blades az összes ideálom. Azért zenélhettem velük, mert valami különleges lehetett a játékomban. Amit viszont épp tőlük kaptam, a lemezeiktől. De ez - mutat fölfelé, saját tehetségéről szólván - egy nálam nagyobb hatalomtól való ajándék. Ennek köszönhetően játszhatom szenvedéllyel és természetes érzékkel ezt a salsának nevezett zenét, ami olyan ritmusokat takar, mint a chachacha vagy a guajira."

Jimmy Bosch szülei, mint a második világháború utáni években sok ezren, Puerto Ricóból (ők speciel Arecibo városából), a nyomor elől, tisztes megélhetés reményében emigráltak Amerikába. A bevándorlókkal utazott a zenéjük is. A New Yorkból New Jerseybe költözött Bosch família (fura, németes név, de igazi) kifejezetten muzikális volt, a papa táncos, a mama még odahaza, Puerto Ricóban privát mulatságokon énekelt egy trióban a nővérével, egy nagybácsi gitározott, a gyerekek rumbatököt ráztak, és persze a rádióból, a lemezjátszóból folyton zene szólt.

Jó két évtizeden át másoknak fújván, Jimmy Bosch megfizette a tanulópénzt, és önállósította magát. "Sokan kérdezgették, mikor lesz már saját zenekarom, biztatgattak. 1996-ban döntöttem, és megtettem ezt a lépést. Dokumentálni akartam a személyes tapasztalataimat, saját dalokat írni, a magam ura lenni. Nagyobb szabadságot akartam. Több szólót. Én minden zenésznek nagy szerepet és ezért nagy szabadságot adok. A zenénkben szenvedély van. A színpadon az a feladatom, hogy inspiráljam és motiváljam a többieket. Ha az én zenekaromban játszol, akkor játsszál. Ezek a fickók ugyanúgy imádják a hangszerüket és ezt a zenét, mint én. Nálam nincsenek sztárok, én sem vagyok az. Mindenki egyenlő. Azt akarom, hogy mindegyik zenész tehetsége azonos teret kapjon, hagyom őket improvizálni. Az a dolgom, hogy ébren tartsam az energiát, hagyjam őket produkálni, hogy még többet hozzak ki belőlük, give me more, give me more! Ezt csinálom. Én is adok nekik, hogy ők még többet adjanak nekem. Ezt imádja a közönség, és ha megkapja, akkor a közönség is ad nekem energiát, amit felhaszálok, és visszaadok. Így zárul be a kör. Így működik ez a zenekar. Mi azért élünk, hogy titeket boldoggá tegyünk, hogy a tőlünk kapott élménytől úgy érezzétek, össze vagytok kötve az univerzummal. Ha ezt elértük, teljesítettem a feladatomat. Valami mágikus, spirituális dolog történik, amikor zenélünk. Égnek áll tőle a hajam! Pedig kopasz vagyok."

A Bosch családban hat gyerek született, Jimmy volt a negyedik. A hatból már csak négyen élnek. Bepárásodik a szeme, amikor arról beszél, hogy mind a két albumára (Soneando Trombón, 1998; Salsa Dura, 2000) írt dalt egy testvére haláláról. Előbb Ruben, aztán Ricky. "Két testvéremet veszítettem el. Mindketten drogoztak, AIDS-esek voltak. Megkapták a HIV-kórt, mert nagyon veszélyes életet éltek. Ennek a két számnak az az üzenete, hogy senkinek nem kéne úgy meghalnia, mint a testvéreimnek. Szomorú ez, mindenki szenved tőle, az egész család. Pedig van kiút a drogból is. Ismerek embereket, akiknek sikerült. Leálltak a szerrel, megmentették az életüket, és a társadalom dolgos tagjává váltak. Beleértve engem is. Ebben a szakmában nagyon könnyű rákapni a piára, a drogra, a szexre. Sok nagy művészt ismerek, aki ugyanígy halt meg, mint a testvéreim, pedig senkinek sem kéne így meghalnia."

Meglehet, idealista, de Jimmy Bosch hisz a zene gyógyító erejében. Abban, hogy amit játszik, segít pozitív irányban változtatni a gondolkodást, lebontani az előítéleteket. "Azért is szeretem ezt a zenét, mert összehozza a különböző korú embereket. Senki nem érzi különbnek magát a másiknál, akárhonnan jött, akármilyen nyelvet beszél is. A közös mosolygás élménye eltüntet minden szeparációt. Legalábbis egy-két órára. És ha pár órára eltűnnek a különbségek, eltűnhetnek egy napra is. Ha eltűnnek egy napra, eltűnhetnek egy hétre. Ha pedig eltűnnek egy hétre, akkor egy egész életre eltűnhetnek. Ha ez bekövetkezne, az egész világegyetem egyszer csak egész más hely lenne."

Mondom, idealista. De remek zenész.

Szőnyei Tamás

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.