"Égnek áll a hajam!" (Jimmy Bosch)

Zene

Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."
h1>"Égnek áll a hajam!"egy apró aranyharsona. Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."

Jimmy Bosch harsonáját 1978 óta - akkor még a Rutgers Egyetemen folytatta zenei tanulmányait - szinte a teljes amerikai salsa-elit igénybe vette. Ahogy tisztelettel teljes büszkeséggel a hangjában erről beszél, mintha egy témába vágó kislexikon névmutatóját sorolná: "Cachao Lopez, Eddie Palmieri, Tito Puente, Celia Cruz, Fania All Stars, Willie Colon, Ruben Blades az összes ideálom. Azért zenélhettem velük, mert valami különleges lehetett a játékomban. Amit viszont épp tőlük kaptam, a lemezeiktől. De ez - mutat fölfelé, saját tehetségéről szólván - egy nálam nagyobb hatalomtól való ajándék. Ennek köszönhetően játszhatom szenvedéllyel és természetes érzékkel ezt a salsának nevezett zenét, ami olyan ritmusokat takar, mint a chachacha vagy a guajira."

Jimmy Bosch szülei, mint a második világháború utáni években sok ezren, Puerto Ricóból (ők speciel Arecibo városából), a nyomor elől, tisztes megélhetés reményében emigráltak Amerikába. A bevándorlókkal utazott a zenéjük is. A New Yorkból New Jerseybe költözött Bosch família (fura, németes név, de igazi) kifejezetten muzikális volt, a papa táncos, a mama még odahaza, Puerto Ricóban privát mulatságokon énekelt egy trióban a nővérével, egy nagybácsi gitározott, a gyerekek rumbatököt ráztak, és persze a rádióból, a lemezjátszóból folyton zene szólt.

Jó két évtizeden át másoknak fújván, Jimmy Bosch megfizette a tanulópénzt, és önállósította magát. "Sokan kérdezgették, mikor lesz már saját zenekarom, biztatgattak. 1996-ban döntöttem, és megtettem ezt a lépést. Dokumentálni akartam a személyes tapasztalataimat, saját dalokat írni, a magam ura lenni. Nagyobb szabadságot akartam. Több szólót. Én minden zenésznek nagy szerepet és ezért nagy szabadságot adok. A zenénkben szenvedély van. A színpadon az a feladatom, hogy inspiráljam és motiváljam a többieket. Ha az én zenekaromban játszol, akkor játsszál. Ezek a fickók ugyanúgy imádják a hangszerüket és ezt a zenét, mint én. Nálam nincsenek sztárok, én sem vagyok az. Mindenki egyenlő. Azt akarom, hogy mindegyik zenész tehetsége azonos teret kapjon, hagyom őket improvizálni. Az a dolgom, hogy ébren tartsam az energiát, hagyjam őket produkálni, hogy még többet hozzak ki belőlük, give me more, give me more! Ezt csinálom. Én is adok nekik, hogy ők még többet adjanak nekem. Ezt imádja a közönség, és ha megkapja, akkor a közönség is ad nekem energiát, amit felhaszálok, és visszaadok. Így zárul be a kör. Így működik ez a zenekar. Mi azért élünk, hogy titeket boldoggá tegyünk, hogy a tőlünk kapott élménytől úgy érezzétek, össze vagytok kötve az univerzummal. Ha ezt elértük, teljesítettem a feladatomat. Valami mágikus, spirituális dolog történik, amikor zenélünk. Égnek áll tőle a hajam! Pedig kopasz vagyok."

A Bosch családban hat gyerek született, Jimmy volt a negyedik. A hatból már csak négyen élnek. Bepárásodik a szeme, amikor arról beszél, hogy mind a két albumára (Soneando Trombón, 1998; Salsa Dura, 2000) írt dalt egy testvére haláláról. Előbb Ruben, aztán Ricky. "Két testvéremet veszítettem el. Mindketten drogoztak, AIDS-esek voltak. Megkapták a HIV-kórt, mert nagyon veszélyes életet éltek. Ennek a két számnak az az üzenete, hogy senkinek nem kéne úgy meghalnia, mint a testvéreimnek. Szomorú ez, mindenki szenved tőle, az egész család. Pedig van kiút a drogból is. Ismerek embereket, akiknek sikerült. Leálltak a szerrel, megmentették az életüket, és a társadalom dolgos tagjává váltak. Beleértve engem is. Ebben a szakmában nagyon könnyű rákapni a piára, a drogra, a szexre. Sok nagy művészt ismerek, aki ugyanígy halt meg, mint a testvéreim, pedig senkinek sem kéne így meghalnia."

Meglehet, idealista, de Jimmy Bosch hisz a zene gyógyító erejében. Abban, hogy amit játszik, segít pozitív irányban változtatni a gondolkodást, lebontani az előítéleteket. "Azért is szeretem ezt a zenét, mert összehozza a különböző korú embereket. Senki nem érzi különbnek magát a másiknál, akárhonnan jött, akármilyen nyelvet beszél is. A közös mosolygás élménye eltüntet minden szeparációt. Legalábbis egy-két órára. És ha pár órára eltűnnek a különbségek, eltűnhetnek egy napra is. Ha eltűnnek egy napra, eltűnhetnek egy hétre. Ha pedig eltűnnek egy hétre, akkor egy egész életre eltűnhetnek. Ha ez bekövetkezne, az egész világegyetem egyszer csak egész más hely lenne."

Mondom, idealista. De remek zenész.

Szőnyei Tamás

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.