Szőnyei Tamás

Mintha nem lenne túl nagy szerencséje Budapesttel Natacha Atlasnak: tavaly, amikor a Margitszigetre jött zenét ünnepelni, az utolsó pillanatig kétséges volt, fel tud-e lépni a gyomormérgezésével, most meg - miként annak tanúja volt a Gellérthegyen több ezer vidám ember és a világ legmogorvább szobra, a Szabó Dezsőé - még a színpadon is cukorkát szopogatott a begyulladt torka miatt. Minket a turnébuszban fogadott, koncert előtt.

Pécsett áll a bál. A június 25-27. között zajló Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált kihasználva, a Bóbita Bábszínház egyik előadásának alkotói a nyilvánossághoz fordultak, mert egy lengyelországi fesztiválon nyert pénzdíjukat elszedte tőlük a Pécsi Nemzeti Színház, melynek a Bóbita az egyik tagozata.

Ahogy évszázadokkal ezelőtt ad usum Delphini jelszóval gondosan kigyomlált szövegű klasszikusokat adtak a jezsuita tanítók a Dauphin, azaz a francia trónörökös kezébe, úgy szocialista évtizedeinkhez is hozzátartozott a klasszikusok cenzúrázása. Hogy Bessenyei Györgytől József Attiláig kit hogyan és feltehetőleg miért húztak meg, az nyomon követhető Szörényi László Delfinárium címmel (Felsőmagyarország Kiadó) most kötetben is megjelent, több mint tizenöt éves tanulmányában.

Mintha csak a jó öreg kultúrharc támadt volna fel a két választási forduló közötti izgalom tetőzésekor a Magyar Rádióban, kettéhasadt az énekkar: passzívabb oldala csak nézte, hogy az aktívabb fél kis híján meghiúsítja egy megzenésített Baudelaire-vers francia nyelvű előadását, de végül beéri egy elhatárolódó nyilatkozattal.

Amilyen játékos komolysággal ragaszkodik a családneve ipszilonja fölött ülő két arisztokratikus ponthoz (ennyi maradt dédnagyapja kétszeres nemesi előnevéből), olyan komoly játékosság hajtja plebejus szellemű alkotásait (olykor, mobilok lévén, a szó szoros értelmében): egy ezermester művész kapott most méltó teret a Műcsarnokban HarasztØ István személyében, akinek kispesti háza egyszerre kényelmes lakás (tervbe van véve egy lift is), pedáns rendben tartott műhely (ami alkatrész és - részben saját készítésű - szerszám itt nincs, az nem is nagyon létezik), apró kiállítótér (a házigazda és kedves kollégái számára), komplett kis trafik (minden helyiségben különböző márkájú cigaretták garmadája + öngyújtógyűjtemény) és egyúttal betörésbiztos erődítmény (egy macska sem hatolhat át a kerten anélkül, hogy különböző érzékelők ne jeleznék a mozgását).

Az a vörös hajzuhatag. Nehezen lehetne százalékosítani, mekkora része van abban, hogy Tori Amos az lett, aki - rengeteg lemezt eladó, az Interneten milliónyi tényközlő és rajongó karakterben materializálódó sztár -, de valamennyi bizonyosan. Ott van az új album borítóján is, kusza lobonc a meztelen háta fölött, csábító kitárulkozás és rejtőzködés egyszerre, mutat valamit az ujjaival is, titok, hogy mit, ő biztos tudja. Hosszú távon azonban csak a haj nyilván kevés lett volna; és ugyan 35 éves korban négy (egy rockos, zenekari próbálkozással együtt öt) nagylemez nem olyan túl sok, de az érték nem darabszámra mérendő, másrészt meg igencsak úgy fest, Tori Amosra még jó darabig számíthat az a pár millió ember, aki szívesen hallgatja, hol tart éppen ez a csupa zene nő.

"A mű betilthatósága fontosabb, mint a mű jelentése", "Hogy ki volt közülünk a legügyesebb, a belügyesek a megmondhatói" - Pauer Gyula hatóságok által lerombolt, 1978-as Tüntetőtábla-erdőjének e felirataival indul az a web-site, ahol Peternák Miklós, a Soros Alapítvány C3 Kulturális Központjának igazgatója és Erdély Dániel, az Internet.galaxist szervező aDaM Stúdió vezetője közzétette az első eredményeit annak a kutatásnak, melyet a hazai neovantgárd alkotóiról és eseményeiről készült III/III-as ügynöki jelentések között folytattak.

Isteni szép, nem is nagyon kéne mást írni, mint ezt, meg hogy aki nem valami fölpörgetőset akar éppen a kocsijába, amire két tenyérrel ütheti a kormányt a pirosban, az vegye meg. De tényleg, tessék bátran hinni a márkanévben, nem lesz csalódás a vége. A márkanév: Lisa Gerrard. A Dead Can Dance feminin fele azonban nem "szólóalbummal" állt elő szabadidejében, töretlen az ív, csak a hangsúly tolódott el némelyest a földitől az égi felé, ahogy Brendan Perry helyett ezúttal Pieter Bourke vett részt a zene teremtésének folyamatában.

Ha igaz, amit a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter, Csiha Judit Zalaegerszegen mondott - azt, hogy Magyarországon gyakorlatilag befejeződött a magánítás -, akkor a végére maradt a csattanó: a postai árusterjesztés privatizációjára meghirdetett pályázatnak hivatalosan megnevezett nyertese van, de ebbe a vesztesnek látszó konkurencia nemigen óhajt belenyugodni.

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Nyolc évvel azután, hogy láthatóvá tette a magyar élőhúsexportban jelentős Dunaújváros-Bécs kapcsolat fiktív történetét (Zsötem, 1991), egy kedvező kuratóriumi döntés nyomán éledezik a remény, hogy Salamon András hozzáfoghat második nagyjátékfilmje, egy magyar rendőrfiú és egy kínai lány Bródy Sándor-díjas, Sundance-pályázaton díjazott, fiktív lávsztorija (A kutyák nem felejtenek, JAK, 1996) filmre viteléhez. Addig is, amíg ez megvalósulhat, dokumentumfilmeket készít, miként jó tíz éve folyamatosan. Ezek zöme valamiképp a kisebbségi lét körül forog, legyen szó a legszemélyesebb témáról (Elveszett család, 1995), az igazság kereséséről (Huttyán, 1996) vagy lokális kolorról (Városlakók, 1997) - e két utóbbi egyébként díjat nyert a tavalyi és az idei filmszemlén.

Szombaton lefektették az épület alapkövét az Erzsébet téren, hétfőre - miként az intézmény pillanatnyilag miniszteri főtanácsadónak címzendő és egy évig még a Radnóti Színházat is vezető direktora a Narancs-interjú közben, egy rádióriportertől, élő adásban értesült róla - meg is fújták a benne lévő, 1965-ös évjáratú tokajival egyetemben. Nem volt elég mélyen a földbe ásva.