Herélt klasszikusok (Szörényi László irodalomtörténész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ahogy évszázadokkal ezelőtt ad usum Delphini jelszóval gondosan kigyomlált szövegű klasszikusokat adtak a jezsuita tanítók a Dauphin, azaz a francia trónörökös kezébe, úgy szocialista évtizedeinkhez is hozzátartozott a klasszikusok cenzúrázása. Hogy Bessenyei Györgytől József Attiláig kit hogyan és feltehetőleg miért húztak meg, az nyomon követhető Szörényi László Delfinárium címmel (Felsőmagyarország Kiadó) most kötetben is megjelent, több mint tizenöt éves tanulmányában.

Ahogy évszázadokkal ezelőtt ad usum Delphini jelszóval gondosan kigyomlált szövegű klasszikusokat adtak a jezsuita tanítók a Dauphin, azaz a francia trónörökös kezébe, úgy szocialista évtizedeinkhez is hozzátartozott a klasszikusok cenzúrázása. Hogy Bessenyei Györgytől József Attiláig kit hogyan és feltehetőleg miért húztak meg, az nyomon követhető Szörényi László Delfinárium címmel (Felsőmagyarország Kiadó) most kötetben is megjelent, több mint tizenöt éves tanulmányában.

Szörényi László: 1982 elején működött egy Teaház a HVDSZ szakszervezet klubjában. Jordán Tamás vezette, aki azzal kért fel egy irodalmi beszélgetésre, hogy hozzak valami "cikis" témát. Eszembe jutott, hogy az 1958-as Babits-összesemben több vers szövege is eltért a Török Sophie-féle, 1945-ös összkiadástól, benne is volt az utószóban, hogy politikai okokból egy-egy sort, illetve egyes verseket elhagytak. Ez már akkor hallatlanul fölháborított, amikor a könyvet vásároltam. Ki is vettem könyvtárból a Török Sophie-féle kiadást, és kigépeltem magamnak a hiányzó részeket, hogy legalább nekem teljes legyen. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az eljárás annyira általános, de olvasmányaim során egyre újabb csonkításokat találtam. Mivel ezek nem voltak összeszedve, gondoltam, nekiállok. Az eredmény elképesztett. Gyakorlatilag nincs magyar klasszikus, akit meg ne heréltek volna.

Magyar Narancs: Mely részeket olvasta a leginkább gyanakvó szemmel?

SZL: Az orosz vonatkozások mindig gyanúsak voltak, a Trianon előtti szövegeknél a hajdani országrészekben élő románokra, szlovákokra, horvátokra történő utalások szintén, maga Trianon is persze és a kommunistákat érintő részek - de néha teljesen irracionálisan működött a dolog. A legszebb példa talán Jósika Miklósé: neki, hivatásos katona lévén, rengeteg katonai anekdotája van. Az egyikben az ezrede tót - vagyis szlovák - huszárai szárítani kiterített fehérneműket lopnak; ezt kihagyták, nyilván, mert a szlovák nem lop. Egy másik helyen egy orosz tisztről ír, akinek nem volt orra, mégis a nők körül legyeskedett, "valódi chinai Don Juan volt". Ezt csakis a tudatlanság húzathatta ki a baráti kínai nép védelmében, ugyanis a reformkorban elterjedt szólásmondással kínai gavallérnak nevezték azt, aki nem tud a körülményeknek megfelelően viselkedni, feszeng hát, mint egy európai ruhába bújt kínai. Fejetlenség volt, előfordult, hogy ugyanazt a Kosztolányit vagy Krúdyt egyszerre jelentette meg két kiadó, s az egyikben benne volt az, amit a másikból kihúztak.

MN: A tanulmány előszavában idézett Klaniczay Tibor-javaslaton kívül nem léteztek olyan írásban lefektetett elvek, amelyek alapján a lektornak dolgoznia kellett?

SZL: Õ 1964-ben azt javasolta, hogy 1919-ig mindent meg kell hagyni, utána meg válogatni kell. Legjobb tudomásom szerint ez az egyetlen, írásban megfogható irányelv, de persze előtte már vadul irtották a szövegeket. Kimondatlan napi úzus volt ez. Mondok egy megfoghatatlan, de gyönyörű anekdotát. Magyartanárom, a felejthetetlen Kubinyi László mesélte, hogy Bernáth György, aki ávósból lett az Akadémiai Kiadó igazgatója, még a szótárakat is végignézte, nehogy valami botrányos kifejezés bennük maradjon: állítólag megkövetelte a szótárszerkesztőktől, hogy beírjanak valamit a bolond és a bolsevik közé, mert felháborító, hogy ezek egymás után következnek. Amennyire tudom, Illés Endre, a Szépirodalmi igazgatója is erősen beleszólt a dolgokba. Az aczéli kultúrpolitika lényege az volt, hogy a műhelyek függetlenek, de felelősek. Dodonai nyelven ez annyit jelent, hogy a mindenkori igazgató vagy párttitkár felel azért, ami a kiadónál folyik, elemi érdeke tehát, hogy ne legyen botrány. A munkatársak meg esetleg olyasmit is kihagytak, amire pedig az igazgató legyintett volna - ha valami morálisan rohadni kezd, a gyávaságnak lefelé nincs határa.

MN: Saját munkássága során nem ütközött cenzúrába?

SZL: Mondok egy példát. Perzsa szakos voltam, és amikor végeztem, Vekerdi József rám bízott egy csomó címszót a Világirodalmi Lexikonban. Volt köztük egy 18. századi afgán költő, foglalkozására nézve sah, akiről azt találtam írni, hogy mivel egész életében hősiesen küzdött az orosz hódítók ellen, népe ma is szentként tiszteli, képanyagként pedig egy orosz nyelvű könyvből javasoltam betenni Ahmed Sáh Durráni síremlékét. Az ember ugye kísérletezik. Szerdahelyi István mint szerkesztő átengedte, Király István főszerkesztő azonban iszonyatos botrányt csapott, először is kétségbe vonta ennek az írónak a létezését, ha viszont mégsem én találtam ki, akkor az összes afgán író gyanús, meg kell szűrni őket. Amikor később, életemben először személyesen találkoztam vele, őszinte bámulatomat fejeztem ki, hogy a tanár úr ilyen piszlicsáré dolgokkal is foglalkozik. "Ez a kötelességem", mondta erre bizonyos morális felsőbbrendűséggel. A "kötelességét" gyakorolta a Mikszáth kritikai kiadásnál is. Ugyanolyan éber cenzor volt, mint mondjuk Pándi Pál. Akármi a véleményünk róluk, ezek az emberek komolyan vették magukat.

MN: A legtöbb rész a szomszéd népek érzékenységére való hivatkozással, orosz-, kommunista- vagy zsidóellenességtől tartva, illetve a vallásos szövegek megszűrése végett maradt ki. Annak mi az oka, hogy legalábbis a tanulmánya szerint a nemi erkölcsök védelmében ritkán lépett közbe a cenzor: klasszikusaink írtak szemérmesen, vagy a szex nem volt annyira kényes téma?

SZL: A magyar sem sokkal szemérmesebb más irodalmaknál, de a 19. század, a szemérem évszázada folyamán kialakult az írókban bizonyos öncenzúra. Jókaié például a világirodalom egyik legfurcsább erotikája: hallatlanul elfojtott, ugyanakkor nagyon erős, minden benne van, de a java részét - mondjuk az Öreg ember nem vénembertől vagy az Aki a szívét a homlokán hordjától eltekintve - nyugodtan serdülő leánykák kezébe lehet adni. Jókai egy önvallomásában leírja, hogy ha már nem ment el innen fiatalon, akkor magyar íróként a magyar olvasóközönségnek ír, tehát alkalmazkodik azokhoz a korlátokhoz, amelyekbe francia íróként nem ütközne bele. A magyar írók erotikája már a marxizmus előtt kiadási cenzúra alá esett. Balassi például házassági terveiről szólván azt írta egy barátjának, hogy jövőre, ha másként nem, "farkam után" nagy úr leszek: ezt a század elején Erdélyi Pál "szívem után" formában adta ki, mert ugye magyar klasszikus nem ír csúnyákat. Tompa Mihálynak, aki ráadásul református pap volt, van egy csomó kiadatlan, kéziratos, pornográf költeménye. Arany Jánosnak, ellenőrizhetetlen hírek szerint, voltak erotikus versei, amelyeket Voinovich Géza, a hagyaték örököse sosem adott ki, s amikor megsemmisült a villája, odavesztek az Arany-kéziratok is. Petőfi híres levelét, amelyben azt írta, hogy akkor is bemegy Erdélybe, ha minden hágón "egy lófasz mered" is elé, hogy felnyársalja, úgy hajtogatták a múzeumban, hogy ez ne látszódjék. Szép Ernő pornográfnak minősíthető, különben nagyszerű regénye, a Grófnőről álmodott annak idején egészen kis példányszámban jelent csak meg. Babits Mihály Eratóját Bécsben adták ki először. Bár a szexuális cenzúrával részletesen nem foglalkoztam, annyit mondhatok, hogy ezt a dolgot megpróbálták mellékesen kezelni; egész műveket, mondjuk Krúdy egyes könyveit pedig egyszerűen nem adták ki újra, tehát rövidítésre sem volt szükség.

MN: Tudomása szerint hogy számoltak el magukban az úgynevezett kritikai kiadások szerkesztői azzal, hogy nem egyszerűen a leghűségesebb szöveggondozásra törekedtek, hanem kritika alá is vették a szövegeket?

SZL: Egy példám van ezzel kapcsolatban, szegedi kollégám, Milbacher Róbert találta. A néhai Solt Andor gondozta Vörösmarty novelláinak kritikai kiadását: az egyik legszebb köztük a Holdvilágos éj. Ebből, ráadásul jelzés nélkül, egyszerűen kihagyták a tót jelzőt, pedig egyrészt nagyon fontos szerepe van a szereplők nemzetiségének, másrészt ez nem gyalázkodás, a múlt század 30-as éveinek szóhasználatában így nevezték a szlovákokat, csak az 50-es évektől kezdve jött be a szlovák szó. Mit csinált Solt Andor? A képmellékletbe betette az eredeti első közlést, ahol bárki elolvashatja facsimilében, hogy "három éhes tót deák". Így próbálta kijátszani a cenzort, a kritikai kiadás egyik főszerkesztőjét, ez esetben Tóth Dezsőt, aki hol művelődési miniszterhelyettes, hol a pártközpont kulturális osztályvezetője volt.

MN: Azt írja, az efféle cenzúra hatástalan maradt abból a szempontból, hogy mit sem javított Magyarország és szomszédai viszonyán. Vajon saját kiadáspolitikájukban ők is alkalmaztak hasonló megoldást?

SZL: Megnéztem egy-egy kruciális román és szlovák esetet: Eminescu magyarellenes kitételekkel teli szatíráit és Jan Kollár Slávy Dcera című, szonettekben írt eposzát, melynek egy része rémes beállításban tárgyalja Árpádot, Dugonics Andrást és másokat, akiket a szlovákság ellenségeinek tekint. Árpádot bűzös tóban főzik, Dugonics egy csak állatok által értett nyelven, vagyis magyarul ugat. Mindezeket benne hagyták, amit nekünk persze nem esik jól olvasni, de irodalomtörténetileg igazuk van. Klaniczayt effektíve átverték a románok: egyszer megígérték neki, hogy Eminescu magyarellenes kitételeit kihagyják - nem hagyták ki.

MN: Elhagyni bizonyos szövegeket, az sem akármi, de beleírni valami mást, az, ha lehet, még egy fokkal durvább. Ezzel kapcsolatban volt valami irányelv?

SZL: Semmi. Egyéni belátás kérdése volt. Illés Endre gyakorolta mesteri fokon, amikor Babits, Móricz, Kosztolányi szövegeinél, hogy elkerülhesse a [...] jelzést és ne zökkenjen a mondat, egy-két szót beleírt.

MN: Volt ennek akkoriban legalább informális kritikája?

SZL: Ez az egész méretes disznóság a szakmai közvéleményen belül maradt, egy-egy filosz füstölgött, ha rájött. Pomogáts Béla például szóvá tette Kuncz Aladár esetében a csonkítást, de utána is ugyanúgy adták ki A fekete kolostort.

MN: A cenzorok megnevezését általában kerüli, viszont Ungvári Tamás nevét leírja: mivel érdemelte ki ő ezt a kivételezést?

SZL: Azzal, hogy írói alkotás rangjára emelte a cenzúrát: Karinthy Tanár úr kéremjében Szerbiát és Magyarországot Dániára és Norvégiára írta át. Ráadásul az utószóban azzal dicsekedett, hogy a leghitelesebb szövegek alapján készítette elő a kiadást.

MN: A tanulmányban nem fejti ki egész pontosan, mi volt a baj a Winnetouval: miért kellett azt is meghúzni?

SZL: Kosáryné Réz Lola fordította le a Winnetou három vastag kötetét a 30-as, 40-es évek fordulóján. Utána sokáig nem jelent meg, mert May Károlyról, akit az NDK-ban fantasztikus kultusz övezett - kései, magyarul nem olvasható trilógiáját, az Ezüst oroszlánok országábant pedig egynémely irodalomtörténész Herman Hesse nagyregényei mellett szokta emlegetni -, nálunk az a kultúrpolitikai vélemény alakult ki, hogy a fehér faj felsőbbrendűségét hangsúlyozza az indiánokkal meg az arabokkal, albánokkal szemben, mert a történeteinek egy része az egykori Török Birodalom területén, a Balkánon, a Közel-Keleten játszódott. Pedig ezekben a regényekben faji felsőbbrendűségnek nyoma sincs, én legalábbis nem találtam, sőt a magányos hős, a szerző alteregója, egy német mérnök, aki hol ide, hol oda utazgat, mindenütt igyekszik védeni az elnyomott, kisebbségben lévő népeket, indiánokat, kurdokat stb. Amikor végre újra kiadták, a lehető legrosszabb, zanzásított formában jelent meg a Winnetou: rövidített terjedelemben, a nem túl mély, de gyakran dramaturgiai funkcióval bíró, biedermeieresen szentimentális, misztikus vonások, a Mária-kultuszra emlékeztető elemek elhagyásával. Szűz Mária ugye eleve gyanús volt, a klerikális reakció képviselője. Az ifjúsági irodalomban nagyon ügyeltek, Verne szinte összes művét is eltorzították az istenes motívumok kigyomlálásával.

MN: Foglalkozott ezzel a jelenséggel a fordítás-irodalomban is?

SZL: Igen, de nem mentem végig módszeresen rajta, irtózatos mennyiségű a magyar fordításirodalom, ráadásul nem is jelölték a kihagyásokat. Polonista kollégáim hívták fel a figyelmemet, hogy gyakorlatilag bármely lengyel regényt veszek a kezembe, van benne "csippentés": a lengyel irodalomra nagyon vigyáztak, Sienkiewicz regényeiből rengeteg orosz vonatkozást kihúztak. Feltehetőleg alaposan figyeltek a nyugati kommunista írókra is, talán még jobban, mint a polgári szerzőkre, mert ugyebár egy baloldalinak lehetnek szocdem vagy pláne trockista elhajlásai.

MN: Tanulmánya eredetileg a régi Mozgó Világban jelent volna meg: miért állt ott több mint egy évig?

SZL: Az utolsó évben, mielőtt Kulin Ferencet kirúgták, és az egész szerkesztőség lemondott, szinte minden számban volt valami iszonyatos botrány, nagy letolásokat kapott szegény feje. Folyton halogatta a megjelentetését azzal, hogy egy botrány elég egy számra. Végül pont abba a számba került volna bele - ki volt szedve, már ki is javítottam a kefét -, amely már nem jelenhetett meg. A Babits-fejezet a veszprémi Visszhangban jelent meg, amit közvetlenül ezután be is tiltottak. A Fiatal Művészek Klubjában rendezték meg a Visszhang búcsúestjét, ahol mielőtt felolvastam volna belőle, ironikuan köszönetet mondtam az ismeretlen cenzornak. Erre fölállt egy kopaszodó fiatalember, és vigyorogva azt mondta, "én vagyok az" - Szekeres Imre volt, az akkori veszprémi ideológiai titkár.

MN: Azonkívül, hogy némi perverz élvezettel szolgálhatott a kutatómunka, milyen tanulsággal járt?

SZL: Érdekes tapasztalat volt ez a kommunista gondolkodásmód megismerése szempontjából. Megalázó, méltánytalan és értelmetlen dolog volt ez a cenzúra, de föltehetjük a kérdést, hogy mi értelme volt magának a kommunizmusnak egyáltalán. Az ifjúsági irodalom cenzúrázása mögött az a félelem húzódhatott meg, hogy a gyerek olvasás közben esetleg találkozik egy olyan kérdéssel, amit aztán föltesz otthon vagy az iskolában, ahol nincsenek fölkészülve a válaszra. A szőnyeg alá söprés ősi technikája. Az persze helyes, hogy iskoláskönyvekbe nem teszünk bele olyasmit, ami gyűlöletet, xenofóbiát alakíthat ki, de például a kritikai kiadások olvasói értelmes felnőttek, tudják, hogyan kezeljék ezeket a szövegeket. A tanulmány befejezése óta egyébként további csonkításokat is találtam, legutóbb Kazinczy Erdélyi leveleinek 1945 utáni két kiadásában: Kazinczyt igazán nem lehet nacionalistának nevezni, de jobb a bajt kerülni alapon kihagyták belőlük a románokra vonatkozó megjegyzéseket. Annyi haszna mindenesetre volt a munkámnak, hogy a 2000-ben történt megjelenése, 1989 után a Magyar Tudományos Akadémia textológiai munkabizottsága megtárgyalta a kérdést, és eldöntötte, hogy valamilyen módon helyre kell hozni ezeket a disznóságokat. Azóta megjelent egy József Attila-összes, amelyben Stoll Béla rám hivatkozva közli a régebbi kötetekből kihagyott, általam közölt verset. Megjelent Bessenyei György műve, a Rómának viselt dolgai is, kritikai kiadásban, helyreállított szöveggel. De sokszor még ma is hiányosan jelennek meg mondjuk Kosztolányi vagy Móricz művei, olyan - például ifjúsági - kiadások nyomán, amelyekben nem jelölték [...]-lel a kihagyásokat.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra