Isteni szép, nem is nagyon kéne mást írni, mint ezt, meg hogy aki nem valami fölpörgetőset akar éppen a kocsijába, amire két tenyérrel ütheti a kormányt a pirosban, az vegye meg. De tényleg, tessék bátran hinni a márkanévben, nem lesz csalódás a vége. A márkanév: Lisa Gerrard. A Dead Can Dance feminin fele azonban nem "szólóalbummal" állt elő szabadidejében, töretlen az ív, csak a hangsúly tolódott el némelyest a földitől az égi felé, ahogy Brendan Perry helyett ezúttal Pieter Bourke vett részt a zene teremtésének folyamatában.
A Dead Can Dance maszkulin fele híján ezúttal semmi sem mutat az angolszász folk felé, de nincs az embernek hiányérzete, úgy teljes kerek egész, ahogy van. Lenyűgöző természetességgel árad a zene, minden a helyén van, mert csak ott lehet, de nem úgy, mint egy szimpla slágernél vagy rockszámnál, ahol másodpercek alatt tudod, mit fogsz kapni, és meg is kapod, nem, itt meglepetések is érhetnek, ám minden hang olyan szervesen kapcsolódik az előtte, mögötte, alatta, utána megszólalóhoz, hogy a váratlan is magától értetődik. Meg nem tudnám mondani, ki mit adott ebbe az egységbe - eltekintve attól, hogy az ének leginkább Lisáé -, nyilván nem véletlenül kapta a lemez a kettősségre utaló címet. Két egyenrangú fél látomásai leltek egymásra a stúdióban, Lisa Gerrard házában, Ausztráliának azon a bozótos vidékén, ami a Gippsland nevet viseli, biztos azért, hogy a magyarok azt higgyék, híres gipsztenyésztő vidék.
Ha Pieter Bourke nevére nem ugrik be semmi, nem szégyen, Eden nevű, tíz évvel ezelőtti zenekarának híre éppúgy nem sietett ide Ausztráliából, mint mostani etno-ambient-elektro duója, a Soma híre sem, ezt is csak azért tudom leírni, mert a Duality sajtóanyagának a fele az övé: először Lisa 1995-ös lemezén (The Mirror Pool), majd az ebből fakadó turnén dobolt, minek következtében bekerült a Dead Can Dance 1996-ban nálunk is járt Spiritchaser turnéjának zenekarába, bár magán a lemezen nem dolgozott.
A Duality tehát kettejük közös műve, Lisa Gerrard szavaival: "két szellem találkozása az abszolútummal való újraegyesülés útján", ami olvasva alkalmas lehet földhözragadtabb lelkek elriasztására, de ha az ember hagyja, hogy bedugaszolt fülein keresztül fejébe szálljon a zene, akkor előbb-utóbb elkezdi azt hinni, hogy érti is, amit ez a fél mondat jelent, de legalábbis érzi. A Duality magasztos, mint egy teátrális jelenetektől mentesített opera, tiszta, akár a gyerekek éneke, áhítatos, mintha egy katedrális hűvöséből szűrődne elő, és rajta van a természeti népek bölcsességének pecsétje. Néhány angol strófától eltekintve egy nem létező, vagyis csak itt létező nyelven szól (Lisa Gerrard próbálkozott Krisztus nyelvével, az arámival is, de letett róla, nem sikerült teljes biztonsággal rátalálnia a forrásokra, ezért inkább ejtette a példabeszédek ilyetén közvetítésének a tervét), ami az egyetemesség aurájával vonja be. Lisa azt mondja, az öccse halála utáni depresszióból született The Mirror Poollal szemben a Duality az öröm, a pozitív energiák terméke. És mondom, isteni szép, ráadásul még ritmusa is van.
Szőnyei Tamás
4AD/HMK
* * * * *
