Baudelaire-botrány: A Sátán a Bartókon

Mintha csak a jó öreg kultúrharc támadt volna fel a két választási forduló közötti izgalom tetőzésekor a Magyar Rádióban, kettéhasadt az énekkar: passzívabb oldala csak nézte, hogy az aktívabb fél kis híján meghiúsítja egy megzenésített Baudelaire-vers francia nyelvű előadását, de végül beéri egy elhatárolódó nyilatkozattal.

Élő adásban történt, május 20-án, szerdán este, a Bartókon. Kapcsolták a 6-os Stúdiót, a Századunk zenéje sorozat hangversenyét. Lement az első két darab, jött a harmadik, a francia Thierry Escaich kórusműve, az Ad Ultimas Laudes magyarországi bemutatója. Mielőtt azonban a Magyar Rádió és Televízió Énekkara Strausz Kálmán vezényletével belevágott volna, a szokásos ismertető, bevezető szöveg kvázi politikai deklarációba torkollott: "A Sátán litániája refrénjét a magát katolikus költőnek valló Babits Mihály így fordította: >>óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!>A közreműködő énekkar 32 tagja alaposan megismervén a mű tartalmát, amely személyes hitbeli meggyőződésükkel ellentétes, elhatárolják magukat annak szellemiségétől.*

Fura egy pillanat volt. Égő arcok, hevesen verő pulzusok a stúdióban, az élő koncert előtt szokásosnál feszültebb légkör. Példátlan eset. Legutóbb talán az MDF-kormányzat leszálló ágában, a Rádió Csúcs-korszakában lehetett hasonló, amikor Pagoda-forradalomhoz vezettek a kirúgások vagy kirúgásokhoz a Pagoda-forradalom, ki emlékszik már pontosan, mindenesetre emberi ürüléknek látszó virágföld vagy virágföldnek látszó ürülék landolt az elnök székén, jeles írók mikrofonszilenciumot fogadtak, jobb is, visszhangzott belülről, úgyse vagyunk rátok kíváncsiak, beeeeee.

Mintha ez jött volna vissza - azzal a különbséggel, hogy anno, úgy rémlik, valami nem kellően kiegyensúlyozott lapszemle csurgatta ki a vizet a pohárból, most egy több mint 140 éves vers. 1857 júniusában 1300 példányban jelent meg Poulet-Malassis és De Boise kiadójánál Charles Baudelaire kötete, a Les Fleurs du Mal, s júliusban eljárást indítottak ellene "a vallást és az erkölcsöt védő törvények elleni kihívás" címén: több mint 120 verse közül tizenhármat perbe fogtak, hatot betiltottak, a kiadókat 100-100, a költőt 300 frank bírságra ítélték - utóbbit ötvenre enyhítették; az elmarasztaló ítéletet 1949-ben megsemmisítették. E kötet hangsúlyos darabja, de nem a betiltottak közül való A Sátán litániája, mely most megfeküdte 32 énekes gyomrát (36-nak sikerült megemésztenie, ők a 32-ek miatt lehetnek kínban).

E kis irodalomtörténet adatai Sujtó László tanulmányából valók, aki a Tornai József által újrafordított Les Fleurs du Mal szöveghűségét ellenőrizte. Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A Romlás virágainak fordította a kötet címét, az eredetihez jobban ragaszkodó Tornai A Rossz virágaira (Tevan, 1991), az idézett refrén nála így szól: "ó Sátán, szánj meg itt sötét, örök kinomban!".

Tornai József szerint A Sátán litániája "nem teológiai, hanem költői szöveg. A modern ember számára a Sátán a Rossz megszemélyesítése, ahogy Isten a Jó megszemélyesítése. Baudelaire mentesíteni akarta a Jóistent e szörnyű világnak a felelőssége alól, ahol Jó és Rossz vív örök küzdelmet, és Baudelaire csak annyit hangsúlyoz, hogy a Rossz hatalma sokkal erősebb. Baudelaire, ez a mondhatnánk középkori típusú, nagy moralista, egyik prózai, filozófiai írásában azt mondja, az emberben kétféle késztetés van, az egyik fölfelé, Isten felé, a másik lefelé, az Ördög felé, és mindig választania kell. Az, hogy lírájában ilyen szélsőségesen meri kifejezni ezt a küzdelmet, csak az ő nagysága mellett szól. Ebben a versben rengeteg az irónia. Ha valaki szabályos sátánista hitvallást lát benne, az túl sommásan ítél meg egy lírai verset, s valószínűleg nagyon szó szerint és a modern költészet egészének ismerete nélkül olvasta. De természetesen el lehet tőle zárkózni, ebben nem találok semmi fölháborítót. Noha a történelem nem ezt mutatja, de miért ne tarthatnánk tiszteletben azt, ha valaki azt vallja, hogy a világon a Jó van uralmon?"

Az 1965-ben született Thierry Escaich, a párizsi Conservatoire tanára és a Szent Ignác-templom orgonistája az 1993-ban komponált Ad Ultimas Laudes Billaudot-féle kiadása elé írott soraiban "látszólagosan blaszfémikusnak" nevezi a verset. Strausz Kálmán, az énekkar karnagya, aki hívő katolikusnak vallja magát, a Narancsnak elmondta, más eszköze nem lévén, sem saját érveivel, sem a zeneszerzőre, sem Babitsra, sem a Baudelaire istenkáromlását a hit kinyilvánításának egyik formájaként magyarázó T. S. Eliotra, sem pedig az Eliot-sorokat a Rádió rendelkezésére bocsátó piarista rendházfőnökre, Jelenits Istvánra hivatkozva nem tudta éneklésre bírni a mű ellen tiltakozó énekkari tagokat, akik felkeresték Juhász Judit alelnököt.

A vers zenés feldolgozásába beépített kyrie eleison (a Krisztus, valamint a Sátán irgalmáért való könyörgés) miatti aggályokat Bajusz Ferenc református professzor és Erdő Péter, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorának útmutatása és a III. gimn. irod. könyv (hogy ez sátánista vers) is erősítette. Bajusz Ferenc szerint a Baudelaire-vers megzenésített változata önállóan elfogadható lett volna, de az nem, hogy a szerző Eget és Földet, Tüzet és Vizet összemosva, egyszerre szólítja meg az egyik szólamban Krisztust, a másikban Sátánt: "ezt keresztény ember nem vállalhatja". A lelkiismereti kérdések ettől kezdve túllépték a feszült viták színterévé lett próbatermet, s jogi problémákká váltak.

Lázár Eszter 25 éve szerkeszti a Századunk zenéjét. Ezt a műsort is ő választotta ki, a kórus elfogadta. Amikor úgy tűnt, hogy meghiúsul az előadás, perrel fenyegetőzött, kínos szerződésszegés lett volna, ha a Nemzeti Kulturális Alap és a budapesti Francia Intézet által is támogatott sorozat egyik darabja elmarad. A meggyőzés reményében ő kereste fel Jelenits Istvánt is.

A tiltakozó kóristák a Közszolgálati Műsorszolgáltatási Szabályzat XIV. fejezetének (A műsorkészítők függetlensége) 3. pontjára hivatkoztak: "A műsorkészítő nem kötelezhető meggyőződésével ellentétes tartalmú műsorszám készítésére vagy abban való közreműködésre", műsorkészítő pedig "az, aki munkaviszony vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján műsorszámok, műsorok tartalmi megvalósításában alkotó módon vesz részt. Műsorkészítő például: szerző, programfőszerkesztő, felelős szerkesztő, hírszerkesztő, zenei munkatárs, riporter, tudósító, bemondó." Dr. Kóber Erika, a Rádió jogtanácsosa azt a jogértelmezést adta a Rádió vezetőinek, hogy eszerint az énekkar nem műsorkészítő, ezért az idézett pont nem ad alapot egyes tagjai számára a mű előadásának megtagadására.

Ez az érvelés megnyugtatta a Rádió vezetőit, és kompromisszumra késztette az énekeseket, akik ettől kezdve az elhatárolódó nyilatkozat beolvasását követelték, és Babits letiltását - utóbbi jókora túllövés a célon (merthogy saját lelkiismeretükre hivatkozva mégsem ildomos megakadályozni más megszólalását, a versfordítást ugyanis más adta volna elő, de ez is bejött nekik). Hajdú István elnök eleinte ugyan hallani sem akart nyilatkozatról, mondván, kutya kötelességük "szolgálatban" elénekelni a művet, a Bartók főszerkesztője, Alföldi Boruss István azonban nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, kockáztatni az élő adást, ezért elfogadta a feltételt. Szirányi János, aki művészeti produkciós igazgatóként az énekkar munkáltatója, azt mondja, nem lesz folytatása az ügynek, csak akkor került volna sor felelősségre vonásra, ha elmarad a hangverseny.

De nem maradt el. Strausz karnagy - aki teljesen elképzelhetetlennek tartja a föltételezést, hogy az egész az ő lejáratására ment volna ki - értékelése szerint a vita nem ment a művészi munka rovására, bár nem is használt neki. A 12 szólamú mű igen nehéz, ráadásul a kottákat késve kapták meg, egy hétig próbálhattak csak, mégis kifejezetten jól sikerült az előadás.

Látszólag happy end, a mű is elhangzott, a nyilatkozat is, lezárult az 1998-as Baudelaire-ügy. De ez csak a látszat. Precedens teremtődött, kérdések maradtak a levegőben, és egyáltalán nem biztos, hogy a kölcsönösen elfogadott jogszabály-értelmezés a jövőre nézve is megoldotta a lelkiismereti szabadság és munkavállalói kötelesség konfrontációját. Erősen vitatható például, hogy az énekes nem ugyanolyan "alkotó módon vesz részt műsorok tartalmi megvalósításában", mint mondjuk a fenti felsorolásban szereplő bemondó (az idézett passzus nem mondja ki, hogy milyen típusú műsorokra vonatkozik, s milyenekre nem). És vajon a kórus tagjai - akár alkalmazottak, akár bétések - és az intézmény jogviszonya miért nem fér bele a "munkaviszony vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony" kategóriájába? Viszont egy kórus hosszú távon aligha végezhet normális művészi munkát ilyen konfliktusok mellett - képzeljük el a botrányt, ha ateista énekesek föllázadnának egy istenes mű ellen. Nemcsak hogy át kéne akkor miattuk rostálni a zeneirodalom klasszikusait, de hülyének is néznék őket, vezetőiket meg még inkább. Az előadóművész dolga, hogy helyzetekbe élje bele magát, szólaltassa meg, amit a szerző leírt, még ha Lucifer bőrébe kell is belebújnia. Más kérdés, és messzire vezetne annak körüljárása, hogy mennyire tudja ezt hitelesen tenni saját meggyőződése ellenére, vagy ha - mint 32 énekes és A Sátán litániája esetében feltehetően történt - netán félreértelmezi a művet.

Szőnyei Tamás

A Sátán litániája

LES LITANIES DE SATAN

Ó te legeszesebb és legragyogóbb Angyal,

sors-elárulta isten, kit senki sem magasztal,