Magyar Narancs: Tavaly ilyenkor, a Trans-Global Underground koncertje előtt Alex Kasiek azt mondta, távolodóban vagy a TGU-tól, saját zenéd hagyományosabb irányba megy.
Natacha Atlas: Így van.
MN: A TGU legújabb lemezén nincs is akkora szereped, mint azelőtt. Mi ennek az oka?
NA: Nem volt az eltervezve, hogy nem folyok bele annyira a Trans-Global-albumba, inkább csak azon múlt, hogy... szóval nagyon lefoglalt a zeneszerzés, és mivel lemeztársaságot is váltottam, már nem tartozom a Nation Recordshoz, az új kiadóm elég sok promóciós fellépésre küldött. Fáradt voltam és hajszolt, és a Trans-Global tudta, hogy pihenésre van szükségem. Õk itt voltak, felvételeket csináltak magyar cigány-zenészekkel, én meg közben Egyiptomban jártam, meglátogattam a nagybátyámat. Mire visszajöttem, az album jórészt kész volt, pár szám kivételével, ahol rám is számítottak. Nem volt tehát szándékos a távolmaradásom, de az tény, hogy nagyon másmilyen albumot akartam csinálni, mint a Trans-Global. Hogy ne keveredjék össze a kettő. Azt akartam, hogy az enyém inkább az arab zene struktúrájáról, hangskáláiról szóljon, hogy a középpontjában az arab zene álljon, az legyen a mag, s ezt övezze a periférián a nyugati fúzió aurája. Pont fordítva, mint a Trans-Globalnál, ahol a középpontban a tánczene, a techno, a kísérletezés áll, a körülötte lévő aura pedig az, amiben én is benne vagyok. És ez így teljesen rendben van.
MN: Alex tagja a te zenekarodnak is?
NA: Igen. Most a Halim anyagával turnézunk, egy-két új számmal kiegészítve, amik a harmadik albumomon lesznek rajta, és Alex nagyon-nagyon benne van a készítésében. Sőt miután a nagybátyámnál tanulmányozta az arab zenét, a skálákat, a harmadik album klasszikus hangzású anyagai többségének ő a szerzője. Nagyon jó érzéke van hozzá. Amikor lejátszottam az egyik számot az arab barátaimnak, el sem akarták hinni, hogy egy angolnak egyáltalán köze lehet a megkomponálásához, annyira arab, egyiptomi, libanoni, mediterrán jellegű, tíz perc hosszú, végigjárja a klasszikus tradíció különböző lépcsőfokait, az improvizációt is beleértve, tényleg nagyon gyönyörű darab.
MN: Miért Abdel Halim Hafezről nevezted el a második albumodat?
NA: Mert nagyon szeretem. Híres egyiptomi énekes volt, oboásként kezdett, egy kis faluból származik. Bilharziás volt, ez egy súlyos májfertőzés (egyiptomi métely a böcsületes magyar neve - a szerk.), a rossz víz okozhatja. Nagyon őszinte emocionális tisztaság volt a hangjában. Technikailag is nagyon jól énekelt, de még fontosabb ez az őszinte érzelem. Övé a legőszintébb hang, amit valaha hallottam - talán az ennek az oka, hogy szenvedett a betegségtől, ami meg is rövidítette az életét. 1977-ben halt meg (50 évesen - a szerk.), tavaly épp húsz éve, ezért dedikáltam neki az albumot.
MN: Hogyan ismerted meg a zenéjét?
NA: Tizennégy éves voltam, amikor meghalt. Úgy emlékszem, körülbelül ötéves lehettem, amikor először hallottam: koncertet adott az Albert Hallban, amit a rádióban közvetítettek, a nagymamám pedig hallgatta. Tudatosan sokkal később hallgattam először, de emlékeztem rá, hogy őt hallottam kiskoromban. A stílusa őszinteségén túl az is vonzott benne, hogy szívesen keverte a dolgokat, volt egy kis jazzes, egy kis hollywoodi hangulat is a zenéje egyes részeiben. És nagyon kedves, szelíd, finom ember volt, akit, mondom, betegség gyötört. Sok egyiptomi számára valóságos hős. Azt mondják, egy bizonyos életkor fölött vagy Abdel Halimot vagy Umm Kalthumot hallgat az ember. Én egyértelműen Abdel Halim mellett vagyok. Nem mintha nem szeretném Umm Kalthumot: fiatal énekesnő korában igazán erős emocionális töltés volt a hangjában, de ahogy idősebb lett, azt hiszem, elvesztette ezt az intenzitást. Inkább csak megjátszotta már. Vannak ilyen felvételei, ezeken a kazettákon inkább férfinak hangzik, mint nőnek. Nagyon erőteljes a hangja, de én egy kicsit unalmasnak találom. Amikor nagyon sikeres lett, azt mondják... ismerek néhány embert, aki dolgozott vele, és cefetül bánt velük. Nagyon durva tud lenni egy kemény asszony - sok ilyen díva van. Úgy érzem, az életének egyik periódusában készített felvételein nincs annyi lélek a hangjában, mint amennyi Abdel Halim hangjában mindig is megvolt.
MN: Léptél már fel arab közönség előtt?
NA: Hál´ isten igen, Tunéziában, igaz, annak már öt éve, és azóta sokat változtak a körülmények. Mostanában készülök viszont Libanonba, ahol kisebbfajta sláger az Amulet, huszadik volt az ottani listán, a videója pedig huszonötödik a klipek között, júliusra meg is hívtak egy tévészereplésre. Szó van egy rendes közel-keleti turnéról is. Azt hiszem, elég jól mehet majd ott a dolog, különösen azok után, hogy az utóbbi tizenöt évben nem nagyon változott az ottani zene, amit a fiatalok kezdenek már unni, tőlem viszont új dimenziókkal gazdagodva, új aspektusból hallhatják viszont a saját zenéjüket. Bár az én zeném is kapcsolódik a raihoz annyiban, hogy modern, de mégsem rai: az én zeném a Közel-Kelet zenéjét tükrözi, Egyiptom, Libanon, Jordánia, Szíria zenéjét, nem pedig Észak-Afrikáét, Algériáét, Tunéziáét, Marokkóét, mint a rai.
MN: Hastáncnak hívják, amit a színpadon csinálsz, pedig ennek az arab elnevezése, a raq sharki, ha igaz, amit valahol olvastunk, nem is hastáncot jelent.
NA: Nos, igen is, meg nem is. Egyiptomban ma is hastáncnak hívják. A helyzet az, hogy volt egy nő, aki piedesztálra akarta emelni a hastáncot szemben azzal a nézettel, hogy csak prostituáltak csinálják, és ezért raq sharkinak nevezte el, amiből a sharki a Közel-Keletre utal arabul; mondhatjuk tehát, hogy a raq sharki arab táncot jelent, de valójában még a 60-as években is hastáncnak nevezték, amikor tele voltak vele a filmek. Azt hiszem, jó adag sznobizmus is van ebben. Vannak, akik legszívesebben eltávolítanák a hastáncot az arab éjszakai klubokból, és átemelnék a színházba, de ez illúzió. A hastánc mindig is ott volt az arab lokálokban, mindig kapcsolódott az élet nyomorúságosabb oldalához, mint amilyen a prostitúció is. Ez ma is így van. Ha elmész Egyiptomba, megtalálod a hastáncot a Marriott Hotelben, a legmagasabb szinten, negyventagú zenekarral, jó táncosnőkkel, és ugyanakkor az út másik végén, egy kis arab bárban is, ahol alacsony a színvonal, és prostituáltak a táncosnők. A kettő egy időben létezik egymás mellett, és ezt soha senki nem változtathatja meg. Ez a realitás.
MN: Soha nem érezted megalázónak a hastáncot amiatt, hogy a férfi közönség a vágyai tárgyaként nézi a hastáncosnőt?
NA: Én nem így gondolok erre. Dolgoztam görög éttermekben, arab éjszakai klubokban és ilyen helyeken. Egy idő után az emberben kifejlődik bizonyos immunitás azzal kapcsolatban, hogy mások mit gondolnak. Én azért hastáncolok, mert nekem természetesen jön, és tereket tölt ki: amikor a dobosaim például bizonyos dolgokat csinálnak, én egyszerűen táncolni akarok. De nem nevezném magam képzett hastáncosnak. Ez bennem van gyerekkorom óta. A húszas éveim elején vettem pár leckét, továbbfejlesztettem azt, ami úgyis bennem volt. Nem mondhatnám, hogy hivatásos hastáncosnő vagyok - egy időben az voltam, amikor az éjszakában dolgoztam -, nem tartozom azok közé a nők közé, akik tizenöt éven át mást se csinálnak, csak táncolnak és tanulnak és tanulnak és tökéletesítik a tánctudásukat.
MN: Több nyelven énekelsz. Bele kell ásnod magad egy-egy kultúrába, mielőtt megtanulnál azon a nyelven egy dalt?
NA: Nem. Szeretem a hindi filmeket, úgy tizenhárom éves korom óta nézem őket, gyűjtöm is ezeket, ilyen szempontból nem kellett mélyen beleásnom magam a hindi kultúrába, amikor hindi nyelven énekeltem. A hindi társadalom és a kultúra intenzitása némileg hasonló a közel-keletihez, én meg azért a drámáért rajongok, ami ezekben a filmekben látható. Amikor hindiül éneklek, nem kell mást tennem, mint tanulmányoznom és utánoznom a kiejtést, ami azért nem túl könnyű. Ha törökül kéne énekelnem, akkor is a kiejtést kéne gyakorolnom. A többi csak érzés kérdése. Ha, mondjuk, kínaiul kéne énekelnem - egyébként nem hinném, hogy valaha is úgy érezném, hogy képes lennék rá -, akkor valószínűleg megpróbálnám megtudni, honnan ered az a dal, és miről szól. Ugyanez vonatkozna a magyarra is. De nem fogok tanulmányozni minden kultúrát, amelynek a nyelvén éneklek, mert nem is izgat, hogy minél több nyelven énekeljek. Az arab kultúra persze közel áll hozzám, a véremben van, nincs szükségem külön tanulmányokra. A fő éneknyelvem az arab, ezt ismerem legjobban. Jó ugyan néha más nyelven is énekelni, de az is jó, ha az ember arra koncentrál, ami jól megy neki, és azt tökéletesíti.
MN: Gondoltál arra, hogy az arab nyelvű dalaidat angolul is elénekeld?
NA: Nem. A harmadik albumomon viszont egy dalt angolul éneklek, amit valószínűleg lefordítok majd arabra, a hangulata és szövege egyébként is nagyon szentimentális, nagyon arabos. És lesz egy francia nyelvű szám is az albumon. Jövő februárban kell megjelennie, a címében még nem vagyok biztos. Arra gondoltam, az lehetne a címe arabul, hogy Új, de azért ez nem túl eredeti, valami különlegesebbet kéne találni.
Marton László Távolodó
Szőnyei Tamás
A multikultusz
A zsidó-arab származású Natacha Atlas Brüsszel marokkói negyedében cseperedik fel. Tinédzserként Angliába utazik szerencsét próbálni, a nyolcvanas években Brüsszel és Northampton között ingázik. Franciául, spanyolul, arabul és angolul beszél, énekel. A world music színterén 1991-ben válik ismertté a neve: a Loca! együttessel rákerül a Nation Records kompilációs lemezére, míg a Jah Wobble-féle Invaders Of The Heart sikerlistás Rising Above Bedlam albumán társszerző/énekes öt számban. A következő évben - a Nation irodájában - összejön a Trans-Global Underground tagjaival; arra kérik, működjön közre debütáló Dram Of A 1000 Nations albumukon. Natacha azóta tagja a zenekarnak, szerepel a későbbi anyagokon (International Times, Psychic Karaoke, Rejoice Rejoice) is, ugyanakkor egyre inkább a klasszikus arab zene felé fordul. 1995-ben Diaspora címmel lát napvilágot első önálló albuma, melyet a Trans-Global Underground tagjain kívül a tunéziai Walid Rouissi és az egyiptomi Essam Rashad részvételével készít. 1997-es Halim című albumán még hangsúlyosabb az akusztikus/tradicionális hangvétel, ezt az utolsó nagy arab sztárként titulált - ugyancsak zsidó-arab - Abdel Halim emlékének szenteli. Legközelebb augusztusban a Trans-Global Undergrounddal a Pepsi Szigeten látható.
