Salman Rushdie Budapesten: Még élő klasszikus

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/18. (04. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Áll zsebre dugott kézzel a dobogón, hasát lazán kiengedve hallgatja, ahogy a tolmács a fülébe duruzsolja az éppen aktuális laudációt. Szemhéja, akár a róla látott fotókon, félig leeresztett redőny, de figyel és bólogat, miközben az elegáns, copfos irodalmár (a rend kevéért: Takács Ferenc) valami számára érthetetlen nyelven a művészetét méltatja, mégsem az elalvás előtti pillanatok ezek, egyszerűen ilyen a Salman Rushdie szeme, nem tehet róla. Aztán Demszky főpolgármestertől, aki meg is hajókáztatta a Dunán, kap egy kis ládikát, benne egy boríték, az rejti a Budapest Nagydíjat.

*

A múlt héten rendezték meg ötödször a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, a szépirodalom luxusának hódoló Ünnepi Könyvhét és a karácsonyi ajándékozást katalizáló Téli Könyvvásár mellett a szakma, a kiadók és kereskedők seregszemléjét. Évről évre nő a súlya, de mostantól már igazi rangja is kezd lenni. Miután Rushdie eljött, hogy kitüntethessék, egy kategóriával komolyabbá vált az egész a jövőre nézve. Akárhogy is, az első igazi nagy fogás. Két éve Joseph Hellernek szánták a díszvendég státusát és a nagydíjat, akkor jelent meg az Európánál a Záróra, amcsi katonai kísérettel futott volna be állítólag, ha közbe nem jön valami, tartalékként Kishont Ferenc (Ephraim Kishon) kapta a kitüntetést. Tavaly Gabriel García Márquezt szemelték ki, de nem sikerült az ügynökével összeegyeztetni a dolgot, szerencsére kéznél volt Kertész Imre, aki a Sorstalanság új fordításával épp a német értelmiség meghódításánál tartott, jó pillanatban érte a Budapest Nagydíj.

Ezúttal minden összejött - már csak azért kellett szorítani, nehogy véletlenül épp itt érje utol Rushdie-t a fatwa, a néhai Khomeini ajatollah által kimondott halálos ítélet, ami 1989 óta az író állandó társaivá tette a testőröket. "Meg lehet szokni" - mondta az ehhez az életformához való alkalmazkodásról a kitüntetés utáni pezsgőzés perceiben Rushdie a Narancs munkatársának. Nyilván így van, az utazásairól, előadásairól érkező hírek rendszeressége is megerősíti, hogy igyekszik egy világhírű író normális életét élni, akinek nagyfia egyetemre jár, a másik asszonytól való másfél éves meg otthon totyog. A brit adófizetőknek milliókba van Rushdie biztonsága, és lesz is, kiszámíthatatlan, meddig; mert ha az iráni politika netán kedvező fordulatot venne, és hivatalosan visszavonnák a fejére kitűzött vérdíjjal teljes fenyegetést, akkor sem lehetne senki biztos abban, hogy nem akadnak továbbra is olyan megszállott iszlám hívők, akik szerint, még ha nem is olvasták, a Sátáni versekért Salman Rushdie-nak lakolnia kell. És eszünkbe juthat, hogy öt éve, amikor a párizsi Liberation nyomán címlapsztoriként közöltük Rushdie egyik cikkét (MaNcs, 1993. április 15.), az itteni iráni nagykövetség tisztázó beszélgetésre invitálta főszerkesztőnket, a figyelemnek ebben a fokában pedig van némi hátborzongató.

Budapesten a magyar kormányőrség vigyázott rá. Rushdie őrzése jószerivel fölemésztette a Könyvfesztivál reklámköltségvetését - ő maga volt a propaganda, ami az eseménynek jót tett, talán csak a többi író vendégnek nem, mert hát Rushdie ellopta a show-t. Egyébként, ami azt illeti, a civil ruhások minden fürkész pillantása ellenére meg lehetett volna merényelni. A Kongresszusi Központ Bartók Termébe például, ahol Váradi Júlia egy órán át beszélgetett vele, majd átadták neki a kitüntetést, egyszerűen be lehetett jutni, csak a táskákba néztek bele, semmi tapi, semmi fémdetektor, akár fegyver is lehetett volna az embernél, a fogadáson meg oda lehetett lépni a "célszemélyhez", könyvet dugni elé, bemutatkozni, kezet fogni, kérdezni. Persze lehet, hogy egy szakállas perzsa pofát bizalmatlanabbul méregettek volna, de ilyen ezúttal nem járt arrafelé. És sajnos, nem lehetett ott Rushdie műveinek, az Európa által most újra kiadott Az éjfél gyermekeinek, a Szégyennek, a Hárún és a Mesék Tengerének és a Kelet, Nyugat több novellájának fordítója, az egy éve elhunyt Falvay Mihály sem (A mór utolsó sóhaját és a Kelet, Nyugat másik felét Greskovits Endre fordította).

*

A pódiumbeszélgetésen Rushdie a legjobb formáját nyújtotta, közvetlen és közlékeny volt, szívesen sztorizott, s ha úgy adódott, elméleti fejtegetésekbe is bocsátkozott. Felvilágosította hallgatóságát, hogy neve - ejtsd: rusdi, nem rásdi - egy 12. századi arab filozófus nevéből ered, aki Arisztotelészt is fordított. Elmondta, soha nem tapasztalta a többségi létet, Indiában muszlimként, Európában ázsiaiként mindig kisebbséghez tartozott, világos bőrét családja kasmíri származásának köszönheti, azt pedig, hogy Angliában, így Cambridge-ben is tanulhatott, jómódú szülein kívül India egykori gyarmattartójának - azaz ha India nem lett volna brit gyarmat, a tehetősebb indiaiak sem biztos, hogy pont oda küldik tanulni csemetéiket. Elmesélte, hogy egy időben reklámszövegírásból élt ("sok pénz kevés munkával"), színészi pályáról álmodozott, de hamar rájött, alkalmatlan. Első könyvét (Grimus) nem szereti, nem hallja még benne saját hangját, amellyel megpróbál kapcsolatot teremteni a történetmondás indiai hagyománya és a modern nyugati elbeszélésmód bizonyos típusai között. Mesélt hithű muzulmán nagyapjáról, akivel mindenről lehetett beszélgetni, "akár Isten nemlétéről is"; és García Márquezről, akivel eddig mindig elkerülték egymást, viszont egyszer Carlos Fuentes mexikói író közvetítésével nagyon jót beszélgettek telefonon. Kettejük írói alapállásának különbségét abban látja, hogy Márquez zsenije, Márquez érzékenysége "vidéki", a falu babonáit tekinti természetesnek, a modern technikát, a város vívmányait pedig bizarr, fura dolgoknak, míg ő, a kozmopolita Bombayből indult író pont fordítva.

Ami pedig a Satanic Verses után történt, azt nem annyira félelemben élte meg, hanem dühösen, hogy ekkora igazságtalanság érheti, s azóta írott műveivel és nyilvános szerepléseivel egyaránt azt akarta, akarja demonstrálni, hogy még életveszélyes fenyegetés árán sem sikerül elhallgattatni. S ahogy minden mozdíthatatlannak látszó zsarnok megbukik, és utólag nem értjük, miért tartott olyan sokáig, míg alattuk szenvedtünk, nem jósol hosszú jövőt a fundamentalistáknak sem, "szűk csoportok" ezek, mondja. Különben meg - mint a díjat megköszönő beszédében utalt a rá nagy hatást gyakorló A Mester és Margarita sátánjának szavaira-, "kézirat sosem ég el".

*

De ez a meccs még folytatódik. A szerző által a súlyos következmények ellenére "komikus könyvnek" nevezett Sátáni versek magyar kiadása nincs napirenden, nem így az orosz. Rushdie Budapestre érkezte előtt egy nappal adta hírül a Reuters, hogy Heydar Djemal, az oroszországi Iszlám Bizottság részéről súlyos következményeket helyezett kilátásba, amennyiben a szentpétervári Limbus kiadó májusban megjelenteti a könyvet oroszul. Ravil Gainutdin sejk, orosz főmufti sajtóértekezletén felszólította a kiadót, álljon el tervétől, s ugyan kijelentette, nem fogják központi utasításba adni a kiadó elleni erőszakos fellépést, de ki sem zárhatják azt. Húszmillió orosz területen élő muszlim nem fogja tolerálni vallási érzéseinek meggyalázását, figyelmeztetett Nafigulla Ashir, a muzulmán vallási koordinációs központ vezetője.

De minderről már valahol máshol értesül majd Rushdie, miközben talán épp az Emlékiratok könyvét olvassa Nádas Pétertől, és az utolsó simításokat végzi a rock világába vezető új regényén.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/18. (04. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...