Szőnyei Tamás

Ünnepelni kellene, örülni a tavasznak, a muzsikának, de mégsem felhőtlen a hangulat a Fesztiválzenekar körül. És nem csupán azért, mert március 29-i koncertje a Budapest Kongresszusi Központban Solti György ünneplése helyett már csak megemlékezés lehet.

Évtizedeken át hozta-vitte határokon keresztül a posta a küldeményművészet egyedi termékeit, bele-belekukkantott a belügy, merő egy kíváncsiságból csupán, azt´ mire ment vele, a "rendszer nem vaalt be", stop, a csigaposta helyét átvette az Internet, a Mail Art meg múzeumba költözött. Ott van még pár napig a Műcsarnokban, aztán egy része megy vissza a volt NDK traktorfellegvárának számító Schwerin állami múzeumába, másik része meg az Artpool Művészetkutató Központba, a műfaj Liszt Ferenc téri epicentrumába, melynek vezetője Galántai György.

Egyszer volt, hol nem volt, a parlamenti bizottsági vitákon túl, a plenáris ülésen még innen, él valahol egy javaslat a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló, 1994-es törvény módosítására: benyújtói és támogatói (a kormányzat és az MTA vezetése) gyorsítanák, bírálói (némely ellenzéki és kormánypárti képviselő és akadémiai kutató) leállítanák e folyamatot, újragondolás végett, úgymond.

Idén április 20-25. között immár nyolcadik alkalommal rendezik meg Prágában azt a nemzetközi írófesztivált, melynek lelke, egy Európában élő amerikai költő, Michael March a minap Budapesten járt, hogy közelebbről vehesse szemügyre a magyar betűvető-felhozatalt. Jövőre ugyanis Magyar Napot terveznek - ennek az előőrse lesz az idei, Hrabal emlékének szentelt fesztiválon Petri György, akit olyan nagyságok mellett hívtak meg, mint Slawomir Mrozek, Robert Ferlinghetti, Robert Creely, Claudio Magris, Josef Topol vagy Ludvík Vaculik.

Filmzeneként mindennek helye van. Bármi szólhat a háttérben, valaki walkmanjében, egy bárban, kiszűrődhet nyitott ablakból, autórádióból stb. Az amúgy legócskább zene is működhet tökéletesen, a film kontextusába helyezve, ha valamit kifejez, fölerősít, ellenpontoz, sugall, lezár, kinyit. Bármi bekerülhet, bármi megszólalhat bármi mellett. De azért mégsem. Fül is kell hozzá, hogy ott, úgy, addig és az szóljon, ahol, ahogy, ameddig és aminek kell.

Volt ´96 nyarán egy kókuszlikőr támogatta reggae-fesztivál, az első ilyen errefelé, igaz, nem a legnagyobbakkal, de azért annál a lézengésnél, ami a Petőfi Csarnok kertjében folyt, többet érdemelt volna. A legnagyobb lemezboltokban, ha lenne is elég pénzed, hiába keresnéd a Bob Marley-összest, pedig ő aztán nem valami obskúrus, megszűnt kiadó egynyaras csillagocskája. Ha meg netán, mondjuk, Mutabaruka dub-költészete után kutatva merészelnél zaklatni egy eladót, hát valószínűleg nagyon hülyének lennél nézve.

Gothár Péter filmjében láthattuk őket először, de ki emlékszik, annak már vagy tíz éve. November 25-én a Fél Tíz Jazz Clubban játszottak, Promised Land című albumuk turnéjával érintve Magyarországot.

Nyáron, amikor a Magyar Televízió elnöke elrendelte a kulturális műsorok "szüneteltetését", mindenki biztos volt benne, itt a vég, de totálisan. Van, ami tényleg eltűnt, egyikért kár, másikért nem, viszont illik észrevenni az újat is: néhány hete a Múzsa helyett - immár nem külső, hanem belső gyártásban - az AKT szolgál aktuális kultúrával napi tizenhárom percben, a Stúdió helyén pedig Publikum címmel látható heti félórás kulturális magazin.

Mire ez megjelenik, már valószínűleg kulturális alaptörvénye is van a hazának: így hívja a politikai közbeszéd azt a hosszú vajúdással, viszonylag kevés nyilvánosság közepette kikínlódott jogszabályt, amely kényszertársbérletbe költözteti a sztrádaépítéskor talált avar övet, a színészkirálynő pezsgőillatú cipellőjét őrző múzeumot, a könyvtári mikrofilmet és a művházban működő nótakört.

Az állam közvetlen és közvetett formában támogatja a filmkultúrát, és közkézben tartja a szocialista évtizedekben készült filmeket - mondja majd ki többek között a legtöbb érintett által régóta hiányolt filmtörvény. Már ha eljut odáig, hogy el is fogadják.

Ahhoz képest, amekkora viharban látszott megszületni a fővárosi artmozik új támogatási rendje egy évvel ezelőtt (MaNcs, 1996. nov. 7.), mintha minden maradt volna a régiben. De a látszat csal, legalábbis egy kicsit.

Harmincöt éve kezdte, s ma Norton Dodge amerikai közgazdász professzoré a legnagyobb gyűjtemény a Hruscsov- és Brezsnyev-kori Szovjetunió nonkonformista művészeinek alkotásaiból. A 12 ezer darabnyi kollekció 1995-ben a New Jersey-i Rutgers Egyetem Zimmerli Múzeumában lelt állandó otthonra, egy része nemrég turnéra indult, s Lisszabon után jelenleg a Műcsarnokban látható - a gyűjtő és felesége a megnyitó alkalmából járt Budapesten.