"Hátha felfedezem az örökmozgót" (Haraszty István szobrászművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amilyen játékos komolysággal ragaszkodik a családneve ipszilonja fölött ülő két arisztokratikus ponthoz (ennyi maradt dédnagyapja kétszeres nemesi előnevéből), olyan komoly játékosság hajtja plebejus szellemű alkotásait (olykor, mobilok lévén, a szó szoros értelmében): egy ezermester művész kapott most méltó teret a Műcsarnokban HarasztØ István személyében, akinek kispesti háza egyszerre kényelmes lakás (tervbe van véve egy lift is), pedáns rendben tartott műhely (ami alkatrész és - részben saját készítésű - szerszám itt nincs, az nem is nagyon létezik), apró kiállítótér (a házigazda és kedves kollégái számára), komplett kis trafik (minden helyiségben különböző márkájú cigaretták garmadája + öngyújtógyűjtemény) és egyúttal betörésbiztos erődítmény (egy macska sem hatolhat át a kerten anélkül, hogy különböző érzékelők ne jeleznék a mozgását).

Amilyen játékos komolysággal ragaszkodik a családneve ipszilonja fölött ülő két arisztokratikus ponthoz (ennyi maradt dédnagyapja kétszeres nemesi előnevéből), olyan komoly játékosság hajtja plebejus szellemű alkotásait (olykor, mobilok lévén, a szó szoros értelmében): egy ezermester művész kapott most méltó teret a Műcsarnokban HarasztØ István személyében, akinek kispesti háza egyszerre kényelmes lakás (tervbe van véve egy lift is), pedáns rendben tartott műhely (ami alkatrész és - részben saját készítésű - szerszám itt nincs, az nem is nagyon létezik), apró kiállítótér (a házigazda és kedves kollégái számára), komplett kis trafik (minden helyiségben különböző márkájú cigaretták garmadája + öngyújtógyűjtemény) és egyúttal betörésbiztos erődítmény (egy macska sem hatolhat át a kerten anélkül, hogy különböző érzékelők ne jeleznék a mozgását).

Magyar Narancs: Bizalmatlanságból vagy játékosságból építette ki ezt a biztonsági rendszert?

HarasztØ István: Játékosságból. A 60-as években, amikor az első krimikben láttam ilyet, elképzeltem, milyen jó, ha van az embernek egy saját birodalma, ahol mindenről tud, mindent hall, lát, és nem kell berácsoznia az ablakait. A telekhatáron nem lehet behatolni, de ez akkor is így volt, mikor még abszolút nem volt rá szükség, most meg ugye, már teljesen jogos. Nem szeretném, hogy valaki kirámolja vagy tönkretegye a házat, amíg a bolhapiacon vagyunk.

MN: A tárgyakban látja meg, hogy mit kéne csinálni, vagy valami konkrétumra gondolva keresgél?

HI: Ez is, az is. A tárgy elindít egy folyamatot, amihez aztán keresem a folytatást. Általában olyan ismeretlen rendeltetésű alkatrészeket szoktam venni, amiket mindenki megnéz, hogy milyen érdekes hercsula, de nem tudja mire használni. Nekem, ha meglátom, egyből eszembe jut valami.

MN: Némelyik szobra egészen bonyolult mozgásokra képes: tervrajzot szokott készíteni?

HI: Sokáig abból éltem, hogy egy iparitanuló-iskolában szakismeretet, szakrajzot, anyag- és gyártásismeretet tanítottam. Nagyon szép műszaki rajzokat tudok csinálni, de nem csinálok soha. Ha netán olyan munkára van szükségem, mondjuk egy nagy átmérő kiesztergálására, amire egy barátomat kell megkérnem, akkor szépen lerajzolom neki, de magamnak csak skicceket készítek bizonyos részletekről. A legbonyolultabb szerkezeteket is fejben tudom tartani.

MN: Mi volt a legfontosabb, amit a tanítványainak megpróbált átadni?

HI: Hogy a technikát szeretni, tisztelni kell, és félni kell tőle. Hogy ha a törvényeit betartva nyúlunk hozzá, nagyon hasznos, de ha nem, életveszélyes lehet.

MN: Megcsalta valaha a technika?

HI: Soha. Ilyesmi nem fordulhat elő. Én négyéves korom óta ebben élek. Az egyik nagybátyám villanyszerelő volt, az ő padlása aranybánya volt számomra. Gyerekkoromban is csak az a játék érdekelt, amit magam hoztam létre, és azóta is ugyanez vezet: hogy megvalósítsam az elképzeléseimet, és a kész tárgyak által barátokat szerezzek. Lehet világraszóló műveket létrehozni egyszerű szerszámokkal, módszerekkel is, de ha az ember azt az elvet vallja, hogy a művészet elsődleges célja, hogy a korról, amiben él a művész, jeleket hagyjon hátra, akkor a kornak megfelelően kell gondolkodni, a rendelkezésre álló legjobb, legmodernebb anyagokat, szerszámokat, technológiát kell használni.

MN: Ez egy állandó tanulási folyamat is, nem?

HI: Az egyik dolog hozza magával a másikat. Használ az ember egy finom kenőanyagot, aztán ahol veszi, azt mondják, hohó, már nem is az a legjobb. Nekem kenőanyagból van negyvenféle. Az agyam rejtett kis zugaiba folyamatosan beraktározódott, hogy lánchoz ilyen fajta vált be legjobban, finomabb szerkezethez lágyabb kell, nagyobb nyomásnál molibdén-szulfidos; grafitost már nem használok ott, ahol csúszik valami, de nem akarom, hogy koszos legyen a felület - szóval ezek úgy jönnek, külön képzést nem igényel.

MN: Rengeteg gépe és műszere van, de számítógépet nem látni a házában. Mi ennek az oka?

HI: A 63 év. Nem idegen tőlem, de ha 30-35 éves koromban megadatott volna... Vannak dolgok, amiket érzek. Ha belemarkolok egy csavarkupacba, öt darab differenciával kiveszek belőle százat. Megnézem az átmérőt, és számítás nélkül tudom, mennyi anyag kell a körkerülethez. Viszont nem tudtam megtanulni németül, Berlinben (az 1987-88-as DAAD-ösztöndíj idején - a szerk.) is csak a legalapvetőbb szavakat sikerült. Így vagyok a számítógéppel is. Egy bonyolult gépalkatrészt, ha behunyom a szemem, fejben meg tudok forgatni, látom minden oldalról, térbe tudom helyezni - ezt lehetne komputerrel is, csak nem biztos, hogy nekem sikerülne kicsalnom belőle. Lehet, hogy a feleségemet beíratom egy tanfolyamra, aztán ő majd átadja nekem, amit tanult. Autót sem vezetek: amikor könnyebben megtanulhattam volna, kenyérre is alig tellett, ilyen korban meg már nem szabad elkezdeni.

MN: Miért nem működik egy csomó mobil a kiállításon?

HI: Minden szobornak megvan a maga sorsa. Az egyik a filmes Gulyás testvéreké, a János bedugta a 220-ba, kiégett a motor forgórésze. Az ´56-os forradalom mártíremlékoszlopa a pécsi Janus Pannonius Múzeumé, ott elnyíródtak a kábelei, azóta nem működik. Egy másik, szintén Pécsett lévő szobornak nem küldték fel a trafóját, a Kecskeméti Képtárból felhozott Szemfényvesztőnek is hiányzik a trafója. Az Agyágyú meg (készült 1980-81-ben, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona - a szerk.) olyan összetett szerkezet, hogy visszamenőleg nem is bírom elképzelni. Bizonyos alkatrészek elvesztek róla, már nem emlékszem rá, hogy mik. Egy év és két hónapig készült. Kikerült Bonnba, egy korszakot meghatározó, fontos kiállításra (Európa, Európa - az avantgárd évszázada Közép- és Kelet-Európában, 1994 - a szerk.), nagyon nagy dicsőség volt ezen részt venni, büszke vagyok rá. Ott még működött, százak tapsoltak neki, amikor lejátszotta a programját. Aztán hazakerült Magyarországra, a Galéria kortárs részlegében csáki szalmájaként kezelték, golyókat vittek el belőle, lecsavaroztak alkatrészeket szuvenírnek. Talán meg lehetne javítani, de nem szívügyem. Annyira elkeserít, hogy senki sem törődött vele, hogy... Annak idején mindenki mondogatta, jaj, de kár, hogy eladtam Duisburgba a Fügemagozót (készült 1970-ben, a Wilhelm-Lehmbruck Museum tulajdona - a szerk.), ami Aczél Gyuri bátyánk "kedvence" volt, szóval allergiás volt rá, de azóta is hibátlanul működik ott, törődnek vele, olajozzák, átépítéskor külön faketrecben vitték le a pincébe. Tőlem megvették vagy hétezer márkáért, most száznegyvenezer lett volna a biztosítása - ha ezt hazahozzák, nem jut pénz katalógusra. Azt hittem, Magyarországon is így fogják pátyolgatni a szobraimat. Tévedtem. Volt egy a világon egyedülálló szobrom, az Agyágyú, és most működésképtelen. Ígéretet kaptam, hogy a budapesti Ludwig Múzeumban (ott áll, és oda kerül majd vissza a Műcsarnokból a szobor - a szerk.) megy majd mellette videón a régi film, amin gyönyörűen látható a működése: 96 kisebb-nagyobb acélgolyó 20 perc 16 másodpercen keresztül egy 50 periódusból álló történetet leírva járt különböző síneken jobbra-balra, föl-le. Mindegyik golyótípusnak megvolt a funkciója, magát a rendszert játszották le ebben a vasvázban, a fizikai törvényeknek megfelelően, de ha a golyókat emberekre helyettesítjük be, akkor az emberi viselkedés törvényszerűségeinek megfelelően mozogtak. Egy párttitkár-golyó, mondjuk, ha lebukott, puhábbra esett, és könnyebben kapaszkodott föl újra, mint a titkárnő-golyó, amelyik vele kezdett zuhanni. Azt a cucialista rendszert akartam a technikán keresztül érzékelhetővé tenni, amiben éltünk. Amikor a Jancsó és a Hernády filmet csináltak az Agyágyúról a Stúdió számára, a Gyuri bátyám azt mondta, nem lehet lejátszani, gondolom, ő is észrevette, művelt ember volt, hogy igaz a történet, amit a golyók mutatnak.

MN: Személyesen is találkozott Aczél Györggyel?

HI: Hogyne. 1970-ben, a Műegyetem R Klubjában volt egy kiállítás, ahol a különböző avantgárd irányzatok futottak össze. Oda eljött Gyuri bátyánk is. Én kalauzoltam végig. Közvetlen modorban, emberi hangon igyekeztem neki elmondani, hol mit szeretnénk kifejezni, semmi rosszat nem akarunk, csak ugye, ehhez értünk, ezért csinálunk ilyesmiket. Egy rossz szava nem volt, végtelenül barátságosan megnézte a kiállítást, mindenkinek gratulált, a katalógusunkat dedikálta, mi is aláírtuk az övét, nagyon kedves volt meg minden, de három nap múlva be lett tiltva a kiállítás. Amikor később "formai okok" miatt három évig vártam, hogy igénybe vehessem a nyugat-berlini ösztöndíjamat, fölhívott telefonon, hogy ne mondjam már a Schöffernek (a kinetikus szobrászat Franciaországba emigrált, világhírű képviselőjének - a szerk.), aki iskolatársa volt neki, és segíteni akart nekem, hogy ő nem enged ki, menjek nyugodtan, ahova akarok. Nicolas Schöffer kezdettől fogva, hogy fölvettem vele a kapcsolatot, a leghathatósabb pártfogómmá vált, mindenféle szakmai irigység nélkül támogatott. Itthon kijelentette, hogy engem a legjobbnak tart, és kint is egyengette az utamat, kiállításokhoz segített.

MN: Amikor mobil szobrok készítésébe kezdett, nem ismert más, ilyen műveket készítő művészt, sem Schöffert, sem Caldert, sem Tinguelyt. Miután megismerte őket, hatottak arra, amit csinált?

HI: Csak annyiban, hogy jobban tisztába jöttem önmagammal. Rájöttem, hogy amit én csinálok, az teljesen más, mint amit ők, nem kell félnem attól, hogy ugyanazt a csontot rágcsáljuk. Schöffer tiszta művészetet csinált, én meg sok politikát vittem bele. Akkor nem értettem, miért mondja, hogy politikának nincs helye a művészetben, de ő sem értette, hogy Magyarországon mások a viszonyok, és tiltakoznom kell az ellen, ami nem tetszik. Később ez az ellentét feloldódott köztünk. Régebben föl kellett háborodnom ahhoz, hogy csináljak valamit, ma már azzal is megelégszem, ha valami egyszerűen szép, érdekes vagy jópofa, esetleg áttételesen ki is fejez valamit, de az sem baj, ha nem. Tinguely is más, ő gúnyt űz a technikából, én viszont azért csinálom a gépeimet, mert csodálom és szeretem a technikát. Azt szeretném bemutatni, hogy a technika a civilizáció alapja. Az ember nagysága folytán hozza létre a gépet, és a gép még nagyobbá tudja tenni az embert.

MN: Az 1994-es Nép-nemzeti nyalókatár tűnik az utolsó politikai indíttatású művének.

HI: Volt utána is pár, de ez volt a legdurvább. ´93-94-ben arra gondoltam, valahogy ki kell fejezni, hogy nem egészen így képzeltem én el ezt a dolgot. Már nem is tudom, pontosan mi, de valami annyira fölháborított, hogy azt mondtam, na, most már aztán álljon meg a menet. Én a Demszkynek meg a Rajk Lacinak itt dugdostam a pincémben a másológépét, javítottam a stenciljüket, tudtam, ki kicsoda volt, mikor az akkori pártvezérek nemzeti színekbe meg Bocskai-ruhákba bújtattak egy csomó bolsit.

MN: Hogy lett "ellenzéki" művész létére népi ülnök?

HI: 1967-től a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatnál dolgoztam, és amikor népi ülnököt kellett jelölni, engem választottak. A népi ülnöknek három kritériumnak kellett megfelelnie: legyen Kiváló Dolgozó, politikailag megbízható és párttag. "Maga - mondta az igazgatóm -, egyiknek sem felel meg, viszont feltételezzük, hogy fogja tudni tartani a száját, és nem fog hiányozni itt a munkából", merthogy én itthon dolgoztam. Aztán kiderült, hogy azok, akik a bíróságon dolgoztak, ugyanúgy gondolkoztak a rendszerről, mint én, baráti légkörben telt az az évi egy-egy hónap.

MN: Milyen ügyek tárgyalásán vett részt?

HI: Az első évben polgári, aztán büntető ügyekben. De mint mindennek, ennek is vége szakadt egyszer. Az egyik kispesti bíró révén sikerült belépőt szereznem a Demszky Gábor tárgyalására, a Fővárosi Bíróságra. Nagyon kis számú hallgatóságot engedtek be, arra hivatkozva, hogy a terembe nem férnek be többen. Aztán mind az első, mind a másodfokú tárgyalásról beszámoltam a kispesti bíróságon a barátaimnak, akik azt mondták: "Édeske (azért ragadt HarasztØ Istvánon ez a becenév, mert rossz névmemóriája miatt ő is így szólított mindenkit, akinek nem emlékezett a nevére - a szerk.), itt minden jogszerűen történt." Mire én azt mondtam, hogy ha Magyarországon ilyen a jog, akkor én nem vagyok hajlandó tovább ülnökként szerepelni. Erre kitüntettek (Érdemes Társadalmi Munkás, 1983 - a szerk.).

MN: Mivel foglalkozott a vendéglátóipari vállalatnál, ahol Boross Péter, a későbbi miniszterelnök volt az igazgató?

HI: Nagyon jó igazgatóm volt 12 évig, nem szeretnék én semmi rosszat mondani róla. Belső tervező voltam, kocsmák enteriőrjét kellett kialakítanom, vécéemblémákat kalapáltam vörösrézből stb. Amivel megbíztak, azt megcsináltam.

MN: Akkor találta fel a hot dog-lyukasztót is?

HI: Igen, Boross Péter biztatására a Dél-pesti Vendéglátónál meg akarták honosítani a hot dogot Magyarországon. Azt a feladatot kaptam, hogy csináljak egy ilyen szerkezetet. Egy probléma volt, hogy a magyar kifli félhold alakú, ezért ilyen, belülről fűtött tüskét kellett csinálni, esztétikus külsővel, hogy a vevő kedvet is kapjon a kiflihez, amit ráhúznak. A Boráros téri HÉV-végállomáson, egy pavilonban árulták először, hosszú sorok álltak ott mindig. Ez nagy dolog volt, tízezer forintot kaptam érte, ami három havi fizetésem volt, meg egy szép oklevelet. De voltak más találmányaim, újításaim is.

MN: Foglalkoztatja a perpetuum mobile megalkotása?

HI: A villanyszerelő nagybátyám rögeszméje volt, hogy valamilyen ismétlődő mozgással lehetséges energiát fejleszteni, amihez a kezdeti lökésen túl nem kell semmit hozzátenni. Én tudom, hogy ilyen nem létezik. Ha meglökünk valamit, az előbb-utóbb leáll. De nagyon sok szerkezetemnél azzal az ideával kezdem megfogalmazni a mechanikai feladatot, hogy hátha most, esetleg egy hiba vagy véletlen folytán felfedezem az örökmozgót. Eddig ez nem sikerült. Csináltam egy sorozatot (Nyugalom és nyugtalanság változatai, 1981 - a szerk.), ennek volt része a Helyzet című szobor: két nagyon erős, egymást taszító mágnes, egymással szemben, amelyek folyton lökdösték egymást, de végül mégis nyugvópontra jutottak. Tehát a perpetuum mobile nem jött össze, viszont a szobor jól illusztrálta az akkori szituációt, hogy nem volt stabil. A legkisebb pöccintésre megszűnt a nyugalom, és újra erőteljes mozgás kezdődött.

Szőnyei Tamás

HarasztØ István retrospektív kiállítása június 7-ig látható a Műcsarnokban.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/21. (05. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra