Filmzeneként mindennek helye van. Bármi szólhat a háttérben, valaki walkmanjében, egy bárban, kiszűrődhet nyitott ablakból, autórádióból stb. Az amúgy legócskább zene is működhet tökéletesen, a film kontextusába helyezve, ha valamit kifejez, fölerősít, ellenpontoz, sugall, lezár, kinyit. Bármi bekerülhet, bármi megszólalhat bármi mellett. De azért mégsem. Fül is kell hozzá, hogy ott, úgy, addig és az szóljon, ahol, ahogy, ameddig és aminek kell.

Filmzeneként mindennek helye van. Bármi szólhat a háttérben, valaki walkmanjében, egy bárban, kiszűrődhet nyitott ablakból, autórádióból stb. Az amúgy legócskább zene is működhet tökéletesen, a film kontextusába helyezve, ha valamit kifejez, fölerősít, ellenpontoz, sugall, lezár, kinyit. Bármi bekerülhet, bármi megszólalhat bármi mellett. De azért mégsem. Fül is kell hozzá, hogy ott, úgy, addig és az szóljon, ahol, ahogy, ameddig és aminek kell.

*

Wim Wendersnek van füle. Hogy egy rossz poént süssek el, kettő is, ezért lett két különálló - tehát nem egy dupla - lemez Az erőszak vége filmzenéjéből. Még a soundtrack-divat korában is ritka dolog ez, bár nem példa nélküli. A Krisztus utolsó megkísértésénél Peter Gabriel külön-külön lemezre gyűjtötte az őt inspiráló afrikai és ázsiai hangforrásokat, meg amit ő maga írt Martin Scorsese művéhez.

De most Wenders fülénél tartunk. Nem tudom felidézni minden filmje hangkulisszáit (ami méltánytalanság állandó zeneszerzőjével, Jürgen Knieperrel szemben), de ha jól emlékszem, az Alice a városokban címűben már - merthogy nagy részét végigautózzák - folyton szól a zene; e szempontból megelőlegezi a mai rádióshow-szerű soundtrackeket. Aztán Párizs, Texas, Ry Cooder és az a fémbigyó a kisujján, aminek bottleneck (palacknyak) a becsületes amerikai neve. Ezt huzigálta föl-le a húrokon, az embernek már az említésére libabőrzik a háta.

"Annak a filmnek a képei azóta is elválaszthatatlanok Ry gitárjának kísérteties hangjaitól. Sőt mintha a képek soha nem is léteztek volna nélkülük - így Wim Wenders a mostani CD füzetkéjében. - A gitárja nemcsak azokat a finom, szívet melengető és rémületet keltő hangokat produkálja, hanem kameraként is működik. Igen, komolyan mondom! Mint egy új és eleddig ismeretlen képfelvételi eszköz. Jobb látáshoz segíti az embert. Mintha leszednénk Ry ujjáról a bottlenecket, keresztülnéznénk rajta, akár egy keresőn, és újra felfedeznénk a világot."

Amerika után haza, Berlin felett az ég, a város kozmopolitizmusát is tükröző nemzetközi zene, a tetőpont Nick Cave koncertje, hogy ember és angyal egymásra találhasson. A világ végéig és a Távol és mégis közel zenéje ízléses sztárválogatás (Talking Heads, R.E.M., Patti Smith, U2, Nick Cave, Laurie Anderson, Lou Reed, Neneh Cherry, Elvis Costello, Depeche Mode, Peter Gabriel stb.), a Lisszaboni történet legnagyobb ajándéka meg (a fél Európán, közte a Can-vidéken - vagyis a több korábbi Wenders-film zenéjéhez is hozzájáruló német zenekar szűkebb pátriáján - való átautózás után) az angyali Madredeus Portugáliából, külön köszönet érte.

*

És most újra Amerika, újra válogatás egyrészt, újra atmoszféra by Ry másrészt.

Az első benyomás: némi hangulati rokonság David Lynch Útvesztőben-jével, horror nélkül. Mindenki a legjobb formáját nyújtja, a válogatás elsőrangú. Wim Wenders érti a marketingszempontokat is (közös munkára bírt például két nagyon nagy ír sztárt, a U2-t és Sinéad O´Connort, ami akkor is hír, ha a végeredményben annyira el is van torzítva az énekesnő hangja, hogy Howie B.-n és Floodon kívül senki rá nem ismerne), de főleg nagyon érzi az ezredvégi eklektikát. Békés összhangban dolgozik neki a levegősen fújt, jazzes szaxofon, a lebegő Hammond-orgona, a modern mixek mágiája (DJ Shadow, Howie B) és a szívbe markoló country (Michael Stipe sem rossz, de az igazi felfedezés a Whiskeytown). Tom Waits önmagát hozza, lepusztult érzelmessége mellett szinte csöpög a nyáltól a Los Lobos dala, viszont a helyértéke vitathatatlan: tán évtizednél is hosszabb idő óta az USA-ba bevándorolt vagy ott született mexikóiak nagy kedvencei ők, L. A. meg, ahol a film játszódik, chicano népességben nagyon erős.

Ami a másik lemezt illeti, az - a korántsem csak a gitárjára hagyatkozó - Ry Cooderé, és pont az érződik rajta, amit Wenders mond: "Egyedülálló, ahogy Ry hozzáfog egy film zenéjének elkészítéséhez. Nem ül le, hogy megírja. Néz. Újra és újra megnézi. Aztán játszik, szemközt a vászonnal. Újra és újra. Addig, míg fel nem tárja azt a zenét, amit az arcok és tájak és egyéb dolgok a vásznon önmaguk mélyén csinálnak. Felszínre hozza ezt a csöndes zenét, hogy mi is meghalljuk, ily módon még vizuálisabbá teszi azokat az arcokat, tájakat és dolgokat... Itt, Az erőszak végénél Ry abban segít, hogy jobban megértsük Los Angelest, az itt élő és dolgozó embereket, legyenek azok filmproducerek vagy kertészek, női kaszkadőrök vagy takarítónők."

Szőnyei Tamás

The End Of Violence: Songs from the motion picture soundtrack (Outpost Recordings/BMG); Ry Cooder: The End Of Violence: Score from the motion picture soundtrack (Outpost Recordings/BMG)