Volt ´96 nyarán egy kókuszlikőr támogatta reggae-fesztivál, az első ilyen errefelé, igaz, nem a legnagyobbakkal, de azért annál a lézengésnél, ami a Petőfi Csarnok kertjében folyt, többet érdemelt volna. A legnagyobb lemezboltokban, ha lenne is elég pénzed, hiába keresnéd a Bob Marley-összest, pedig ő aztán nem valami obskúrus, megszűnt kiadó egynyaras csillagocskája. Ha meg netán, mondjuk, Mutabaruka dub-költészete után kutatva merészelnél zaklatni egy eladót, hát valószínűleg nagyon hülyének lennél nézve.
Jamaica erre a ritmusra jár, ebből a ritmusból él. Magyarország, tudjuk, nem.
Nem helyes ez így. Mégis, mégis biztatóbb a kép, mint tegnapelőtt, van például már egy-két szűk kis üzlet, ahol azért érdemes próbálkozni. És nemcsak Marleyval.
*
Hozzájárulhat a helyzet további normalizálódásához, ha bejön a Mafioso Records terve. Ezek a fejek, akik eddig leginkább rhythm & bluesban utaztak - nekik köszönhetjük többek között, hogy kapható a néhai Palermo Boogie Gang, és időnként elcsíphető Pesten a Holmes Brothers -, tavaly év vége felé, próbaképp, átléptek reggae-földre: három lemez terjesztésére vállalkoztak, hátha.
Íme az első adag: Burning Spear: Appointment With His Majesty (Heartbeat/Continental Record Services); Johnny Osbourne: Nightfall Showcase (Majestic Reggae/Munich Records); Israel Vibration: Free To Move (Ras Records/Continental Record Services), az első kettő 1997-ben, a harmadik 1996-ban jelent meg.
Látható, nem újoncokkal indítottak. Három név, kábé ugyanennyi évtized reggae-történelem, de itt kor nem számít, nem nyugdíj elől hakniba menekülő emberek ezek. Mindegyiknek megvan a maga legendája.
*
Amilyen elviselhetetlenül jellegtelen zenei közhelygyűjteményekre képesek fehér keresztény rockerek, annyira élvezetes és befogadható bír lenni nem hívő sápadt arcúak számára is az ige, ha igaz rasták hirdetik. Mint Winston Rodney, művésznevén Burning Spear. Aki - miként a szeptemberi Wanted reggae-összeállításában is olvasható - ugyanonnan indult, ahonnan Bob Marley, tőle kapta az első tippet 1969-ben, melyik stúdióba kopogtasson be, ha ő is zenéléssel próbálkozna. Jó tippet kapott, a Coxsone-féle Studio One minden szempontból (hangzás, hírnév) az elsők közé tartozott. A 70-es években, akárcsak Marley, Burning Spear is az Island Records jóvoltából juttatta el a világ négy sarkába a maga üzenetét. Aztán következett az EMI, majd jelenlegi kiadója, a Heartbeat. De bármilyen címke került is lemezeire, a lényeg mit sem változott: Isten, azaz Jah és az ő prófétája, Marcus Garvey dicsőítése, békesség hirdetése, afrikai gyökerek emlegetése szívet melengető, lelket felemelő zenével - de van azért más is, itt például egy dal Jerry Garciához, a Grateful Dead gitárosához, aki már mindörökre túljutott mindenféle drogelvonó kúrán.
*
Valamivel korábban, mint Burning Spear, 1967-ben, szintén a Studio One ajtaján belépve kezdte karrierjét a 19 éves Johnny Osbourne is, de akkor még nem nagyon jött össze neki. Első albumát 1969-ben más producernél csinálta, majd, önbizalma fogytán, a családja után vándorolt Kanadába. Tíz évig zenélt ott, akkor megérett az idő a hazatérésre. Újra a Coxsone-sound, újra a Studio One, de akkor már nincs mese, Johnny Osbourne az élvonalba, egészen pontosan a friss dancehall stílus élvonalába került. 1981-ben készítette el Night Fall című albumát a Roots Radics kíséretében, Linval Thompson produceri közreműködésével, és ezt az anyagot merte 1996-ban, teljes terjedelmében újra kiadni, kiegészítve persze egy csomó dub-verzióval, Nightfall Showcase címen. Hogy rövidre fogjam, a helyzet az, hogy - másképp, mint a 70-es évek hangzását tovább éltető Burning Spear, de ez is - tökéletesen időtlen zene. Hallgatható lesz húsz év múlva is, amit nem mernék megkockáztatni a nyelvtörő fordulatszámon pörgő, legmodernebb dancehall sztárjaival kapcsolatban.
*
Akárcsak Johnny Osbourne mögött, az Israel Vibration mögött is a Roots Radics szól - reputációjuk már-már a Marleyt kísérő Wailersével vetekszik -, s akárcsak Bob Marley, Peter Tosh és Bunny Wailer, az Israel Vibration is énektrióként indult. Nem akármilyen indulás volt az 1976-ban: három gyermekparalízisben szenvedő, rastafarianizmusból erőt merítő fiatalember, Lascelle Bulgin, Albert Craig és Cecil Spence, akiket - épp beállítódásuk miatt - kirúgtak a rehabilitációs központból, ahol gyerekkoruk óta éltek. A reggae mentette meg őket. Közös életük 1983-ban szakadt félbe, szólóban próbálkoztak akkor, s Amerikában kezeltették magukat, mígnem 1988-ban, mintha csak vezérlő istenük sugallatára, egymástól függetlenül, de szinte egyszerre bejelentkeztek Doctor Dreadnél (nem összekeverendő egyik Dr Drével sem), a Ras Records főnökénél, aki újra összehozta őket. És azóta ismét együtt hozzák a 70-es évek vibrálását; a Free To Move néhány felejthető és több emlékezetes dal gyűjteménye, három fej, három hang, egy szív terméke.
Szőnyei Tamás
