Amilyen kínkeservesen, hosszú évek meddő várakozása és több hónapi idegölő tárgyalássorozat után állt össze a kulturális alaptörvény, valószínűleg olyan gyors (amikor írom: lesz) (mire megjelenik:) volt a parlamenti elfogadása. A házszabály értelmében, frakciónként egy-egy felszólalás, és kész, gombnyomás. Kivételes eljárás, kivételes pillanat. A rendszerváltás óta váratott magára a törvény a kulturális javak védelméről, a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről. Most aztán tessék, van mire hivatkozni, mutogatni, a végkimerülésig.
Sokan nagyot sóhajtanak, a törvénynek már a puszta léte is adhat okot erre. Hogy rövid és hosszú távon milyen jótéteményeket hoz, illetve milyen problémákat rejt magában, az pedig majd ki fog derülni (opponensei szerint hamar be fog bizonyosodni). Ám az elégedett vagy elégedetlen sóhaj csak röpke szünetet jelent, a babramunka folytatódik: a kormánynak és a művelődési miniszternek el kell rejtenie az ördögöt a részletekben, vagyis meg kell fogalmaznia egy rahedli értelmes és működőképes végrehajtási utasítást, a törvény által érintett önkormányzatoknak - gyakorlatilag Magyarország összes önkormányzatának - meg kell hoznia a törvényből következő helyi rendeleteket, és nem ártana meg is emészteni az egészet, különben nehéz lesz alkalmazni.
A megállapodás bevasalása
Ha a kulturális alaptörvény fogantatására vagyunk kíváncsiak - és eltekintünk attól, hogy az itt szabályzott területeken dolgozók minimum 1989 óta mondogatták, kéne valami az elavult, 1976-os kulturális törvény és különböző rendeletek helyett -, akkor 1996. március 28-ig kell visszamennünk: ekkor írt alá három évre szóló megállapodást a közalkalmazotti szféra három focicsapatnyi szervezetének (a szakszervezeteknek, a Helyi Önkormányzatok Országos Szövetségének és az Intézményi Munkáltatók Szövetségének) képviselőivel Kiss Péter munkaügyi miniszter, amit ellenjegyzett Horn Gyula miniszterelnök is. Ebben egyebek mellett a Kultúra, közgyűjtemények, közművelődés cím alatt leíratott: a felek "egyetértenek abban, hogy az állami és önkormányzati feladatokat, e feladatok ellátásának módját és finanszírozását és ennek foglalkoztatási garanciáit törvényekben kell rögzíteni"; "ennek érdekében együttműködnek a könyvtári, a múzeumi, a közművelődési törvények megalkotásában, továbbá a levéltári törvény módosításában, a kormány pedig kötelezettséget vállal arra, hogy a kidolgozott és egyeztetett törvényjavaslatokat 1996 folyamán benyújtja az Országgyűlésnek".
Ezután, már ami a nevezett törvényeket illeti, sokáig csak az folytatódott, ami addig is, jó szándékú közhivatalnokok próbálták összehozni a dolgot, és léptek át újabb meg újabb, nyilvánosan kimondott vagy csak belső használatra szánt határidőket. A könyvtári törvény kapcsán például 1996 augusztusában - az említett szerződéshez képest már kissé megkésve - úgy volt, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban (MKM) egy munkacsoport szeptemberben nekilát a koncepciónak, októberre kidolgozza, 1997-ben a parlament elé is kerülhet a törvény (MaNcs, 1996. augusztus 22.). Az eleje nyilván megvalósult, a vége nem.
Nemigen lehet Magyarországon menetrendszerűen törvényeket alkotni, pláne nem kulturális jellegűket, többet egyszerre meg végképp bajosan. Egy szakminiszternek, bárki is az, bármelyik párthoz tartozik is, minimum két igen nyűgös kollégáját kell megnyernie: az igazságügyit (akiről úgy tartják - bármely párt stb. -, nem szokott repesni az örömtől, ha más tárca áll elő törvényekkel, csakis jogszakmai okból persze) és a pénzügyminisztert (aki a fogai közt őriz minden garast, csakis hivatalból persze). És akkor az apparátusokról még nem szóltunk, nekik is megvan a saját mozgástempójuk. Egyszóval a kultuszminiszternek, jelen esetben Magyar Bálintnak egy idő után rá kellett jönnie, hogy ennyi törvényt (plusz még a nonprofit meg a film) nem fog tudni átverekedni, nincs az az isten. Erre jött a sokszor emlegetett huszárvágás: gyúrjuk egybe őket. Így lettek az önállónak szánt törvények egy nagy böhöm törvény fejezetei, így kerültek egymás mellé a kulturális javak, a muzeális intézmények, a nyilvános könyvtári ellátás és a közművelődés.
"Bevasalom a kormányon ezt a megállapodást", hozta magát harcos hangulatba idén májusban az egy évvel korábbi szerződés egyik aláírója, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) elnöke, Vadász János a Magyar Hírlapnak adott interjúban. Levelet írt Horn Gyulának, és hogy még egy külső löketet adjon a szakszervezeti részvétellel folyó törvényalkotói munkának, aktivistái országos aláírásgyűjtésbe kezdtek a közművelődési intézményekben: az oda látogatókat kérték, kérjék ők is a szaktörvényt. Júniusban már majdnem kormány elé került a törvénytervezet, de mégsem, mert a pénzügy bekeményített. Júliusban vakuk villantak Gál Zoltán szobájában, a parlament elnöke, egyik legfontosabb közfeladatának eleget téve, átvett egy műanyag kosarat a szakszervezeti vezetőktől, benne 40 ezer, önálló közintézményben művelődni vágyó, adófizető polgár aláírása. Pár nappal később a kultusztárca vezetői diadalittasan jelentették: elkészült a törvénytervezet.
Elég látványosan sikerült kommunikálniuk a dolgot - a magától értetődő sajtótájékoztató mellett a Magyar Hírlap július 12-i, szombati számának mellékletében fizetett hirdetésként, a miniszter mosolygó arcképével illusztrálva, nyilvánosságra hozták a törvénytervezet és részletes indoklása teljes szövegét, a sok apró paragrafus között egy kiskáté segített eligazodni -, mégis, ekkor kezdett hangosabban ketyegni az a bomba, amely aztán ősszel, amikor a parlament kulturális bizottsága a törvényről tárgyalt, fel is robbant. A júliusban kormány elé került, a KKDSZ-szel egyeztetett, aláírt tervezetből ugyanis kikerült - Vadász János szerint, merthogy ő még látta benne, Magyar Bálint keze nyomán, az utolsó pillanatban, július 9-ről 10-re - az a bekezdés, ami a kormány-szakszervezet-megállapodás értelmében foglalkoztatási garanciát nyújtana a közművelődési intézmények dolgozóinak azzal, hogy közalkalmazottként vagy munkaviszonyban lehet (vagyis kell) őket foglalkoztatni, polgári jogi jogviszonyban nem.
A zöld hullám elkapása
A kormány átadta a törvényjavaslatot az Országgyűlésnek, de nagyon közeledett a nyári szünet, ősszel a költségvetés szokta leginkább lefoglalni a képviselőket, aztán szempillantás, és benne vagyunk a választási kampány parlamenti előjátékában - attól lehetett tartani, kicsúszik a törvény ebből a ciklusból. Vagy pedig attól, hogy ha a szokásos módon tárgyalják, úgy agyon lesz módosítva, hogy saját édes szülei sem ismernek rá. Akárhogy is, Vadász János, e történet egyik főszereplője úgy ítélte meg, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és rászállt a pártok frakcióvezetőire. Kérte őket, hadd kapja el e nagyon régen várt törvény a zöld hullámot, tárgyalja a parlament különleges eljárásban - általános és részletes plenáris vita nélkül, csak az érintett bizottság(ok)ban. Hogy megkönnyítse a dolgukat, támogató szövegű válaszlevelet is mellékelt, kipontozva az aláírás helyét. Torgyán doktor nem írta alá (a kisgazdák ki nem hagynának egy jó kis politikai vitát, bár ez kimondottan szaktörvény), a többi hat frakcióvezető igen (noha volt, akit idegesített a túlzott előzékenység), tehát meglett a döntő többség.
Eljött az ősz, módosító indítványok (majd az azokat módosító indítványokat módosító indítványok) özönével, végtelennek tűnő vitákkal, személyeskedéssel, kivonulással, lemondással és annak visszavonásával. Mindez nemcsak azért nem volt annyira szem előtt, mert a földkérdés és a NATO-csatlakozás ügyét a régészeti leletek és műkincsek, a könyvtárak, a múzeumok és a kultúrházak még némi levéltáritörvény-módosítással együtt sem kiabálhatták túl (az új törvény ezekre vonatkozó legfontosabb pontjairól lásd keretes írásainkat - a szerk.), hanem mert a vita egyetlen percét sem közvetítette sem a rádió, sem a tévé. A legelső ülés egy zárt részétől eltekintve minden nyilvánosan zajlott ugyan, de a kivételes eljárásnak köszönhetően csak bizottsági tárgyalótermekben. Oda pedig kizárólag meghívóval lehet benézni, behallgatni, bár a jegyzőkönyvek nyilvánosak. Sajnálták is néhányan a kivételes eljárást, mert a plenáris ülések rendje nem adott volna alkalmat arra, ami itt, e törvényjavaslat tárgyalásakor történt, nevezetesen, hogy a meghívott vendégek annyira aktívan próbálják alakítani a folyamatot - pontosabban egy vendég, Vadász János volt az, habár más is megtehette volna, aki lerázhatatlan szívóssággal próbálta érvényre juttatni az általa képviselt érdekeket. Egyébként a tizenhárom szakmai szervezet nevében elővezetett, Pál Béla (MSZP) és az indítványok tartalmától egyébként elhatárolódó Rózsa Edit (SZDSZ) által beadott, huszonhét darab Vadász-féle módosító indítvány az összesnek még a tíz százalékát sem tette ki, az MDF-es Takács Péter vagy kilencvenet nyújtott be, neki köszönhetően alakultak kötelezettséget magukban hordó, kijelentő módra a szöveg -hat, -het megfogalmazásai, de kitett magáért a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ is.
Az elefánt bejövetele
Legélesebben az SZDSZ vezetésű művelődési minisztérium álláspontját képviselő politikusokkal ütközött meg Vadász János, a heves vérmérsékletű Horn Gábor - amúgy maga is egykori "szakszervezető" - egy ponton túl nem is bírta cérnával, és otthagyta a fenébe az egészet. El lehetne azon is meditálni, hogy a pártja nem kivonulni küldte oda, de ennél fontosabb az, amiről ez a vita folyt. Eltekintve mind a személyes ellenszenv megnyilvánulásától, mind a szakszervezeti érdekképviselet és a parlamenti politizálás szétválasztásának vagy összekapcsolásának kérdésétől, elsősorban arról a bizonyos, nyár óta bombaként ketyegő foglalkoztatási garanciáról szólt a bizottsági tárgyalássorozat egyik legélesebb összetűzése, ami mögött viszont a közművelődés két eltérő felfogása áll.
1991-ben az SZDSZ kulturális koncepcióját, az állam kultúrában betöltendő szerepét körüljáró, Elefánt a porcelánboltban című háttéranyag-gyűjteményben ez állt: "(...) nincs szükség művelődési otthonokra, szükség lehet viszont az épületekre és szakemberekre, legfőképpen pedig szükség van a helyi társadalmak összeszerveződő kulturális csoportosulásaira. Mielőbb meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, mely az intézményt támogatta, s rá kell térni a tevékenység finanszírozására." Vadász János úgy érzékeli, most pont ennek a megvalósítása zajlik, és ez szerinte hibás út. Úgy látja, az SZDSZ vezette tárca és önkormányzatok igyekeznek közhasznú társaságokká (kht) alakítani a közművelődési intézményeket, aminek következtében nemcsak közalkalmazottak válnak kényszervállalkozóvá, de eltünedeznek a programok is, amelyekre volna igény, ám bevételt nem nagyon hoznak, más - korábban a polgár adóforintjai jóvoltából ingyenes - szolgáltatások meg belépti díjassá válnak, ez pedig szerinte már magát a közművelődést veszélyezteti. Vannak elrettentő példái is, Budafokról vagy a füredi könyvtárból például. "A kultúraközvetítésben nagyon könnyű rombolni, de nagyon nehéz újjáépíteni." Szerinte a közalkalmazotti, illetve munkaviszony törvénybe foglalása nélkül a közművelődés területén dolgozó huszonkétezer közalkalmazottat alkotmányellenes megkülönböztetés éri az oktatásban dolgozókkal szemben, mert a köz- és felsőoktatási törvény kimondja ugyanezt a kötelezettséget.
A törvényjavaslat vitájában igen aktív Molnár Péter (SZDSZ) szerint épp ellenkező a helyzet. "A közművelődés hatékonyabban működhet, és hatékonyabban támogatható egy szabadabb, az intézmények fenntartóit merev foglalkoztatási szabályokkal gúzsba nem kötő rendszerben." A kormány-szakszervezet-megállapodás alapján számon kért foglalkoztatási garancia egyébként nem feltétlenül egyenlő a közalkalmazotti státus kimondásával, bizonyos szempontból foglalkoztatási garanciának tekinthetők azok a foglalkoztatásra vonatkozó előírások is, amelyek benne maradtak a törvényben.
Növelhetik a foglalkoztatás biztonságát az e területre jutó többletforrások is. Ráadásul a kulturális alaptörvény nem írja elő, hogy az intézmények fenntartóinak változtatniuk kell a dolgozók jelenlegi közalkalmazotti vagy munkaviszonyban való alkalmazásán, és nem érvényteleníti a közalkalmazotti törvényt sem.
Vadász János végül is - hiába írt levelet Horn Gyulának, az 1996-os megállapodásra emlékeztetve a kormányfőt, hiába próbálta kompromisszumos ajánlatokkal becserkészni Magyar Bálintot, a törvény egészét tekintve harcostársát, e kérdésben ellenfelét - nem tudta visszahozni a közalkalmazottként, illetve munkavállalóként való foglalkoztatás kötelezettségét, illetve a polgári jogviszony létesítésének tilalmát. Szoros szavazással, de mind a kulturális, mind a témában szintén illetékes foglalkoztatási bizottság (sok nemnek számító tartózkodással) leszavazta az erre vonatkozó módosító javaslatot. A KKDSZ vezetője szerint azzal, hogy ez kimaradt a törvényből, a kormány egyértelműen megszegte a tavalyi megállapodást. Hogy erre milyen lépéssel reagál majd a szakszervezet, az valamikor jövő február körül dől el. Bármi lehetséges a kormány beperlésétől az Alkotmánybíróság állásfoglalásának kérésén át sztrájkon, tüntetésen keresztül egészen addig, hogy az új összetételű parlamentben majd kezdeményezik a törvény vitatott passzusának módosítását.
Szőnyei Tamás
Pénzek
A kulturális alapellátásról szóló törvény egyik leglényegesebb eleme, hogy rögzíti: a közművelődést szolgáló intézmények működésében meghatározó a központi költségvetési és a helyi önkormányzati támogatás. Hogy évről évre mekkora összeget jelent az állam normatív hozzájárulása, annak kiszámítási módját egy rendkívül összetett, bővített mondat határozza meg, amit inkább nem idéznék, lényege talán annyi, hogy kevesebb soha nem lehet, mint megelőzőleg, sőt. Az új szisztéma a helyi kultúraközvetítő tevékenység támogatására ösztönzi az intézményfenntartókat. Úgy fest, megfordult egy hosszú éveken és váltott pénzügy- és kultuszminisztereken át tartó folyamat, mikor is e terület egyre rosszabb költségvetési pozícióba csúszott vissza. Konkrétan ez azt jelenti, hogy 1998-ban az 1997-es 10,8 milliárdhoz képest 24 milliárd forintra nő a kulturális alapellátásra fordítható összeg, az állami költségvetés 0,4 százalékáról 0,8-ra. Ha hinni lehet annak, amit a szakértők mondanak, a most életbe lépő rendszer értelmében ez évről évre valamennyit feljebb kúszik, és ha minden jól megy, az űrodüsszeia éve után hamarosan elérheti az 1989-es 1,4 százalékot. Akkor aztán szüret.
Kulturális javak
A törvény szerint kulturális javak alatt "az élettelen és élő természet keletkezésének, fejlődésének, az emberiség, a magyar nemzet és Magyarország népei történelmének minden kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi, írásos és egyéb (hangdokumentum vagy régészeti jellegű) bizonyítékai, valamint a művészeti alkotások" értendők. A törvény rendelkezik a régészeti lelőhelyek védelméről, a leletmentéssel kapcsolatos eljárásról, a műkincsek védetté nyilvánításáról, kivitelük és behozataluk engedélyezéséről - az utóbbiakkal kapcsolatos teendőket a miniszter felügyelete alá tartozó, e törvénnyel létrehozandó Kulturális Örökség Igazgatósága látja majd el. Eme igazgatóság a működéséből származó bevételeket a kulturális örökség védelmének támogatására létrehozandó közalapítványba fizeti be. Vannak megszorítások is, viszont a törvény alkotói az SZDSZ kezdeményezésére kiruccantak a vám- és adózási szabályok területére is, hogy ösztönözzék azon műkincsek Magyarországra kerülését, amelyek ha magántulajdonban is, de közvetve az egész nemzetet gyarapítják.
Könyvtárak
A törvény deklarálja a nép könyvtárhasználati jogának gyakorlását, s hogy a nyilvános könyvtárak működtetése az állam és a helyi önkormányzatok kötelező feladata. A nyilvános könyvtár beiratkozási díjat szedhet, viszont ingyen köteles alapszolgáltatásokat nyújtani (helyben olvasás, állományfeltáró eszközök használata, információ a szolgáltatásokról), a beiratkozott olvasó ingyenesen kölcsönözhet nyomtatott dokumentumokat (tehát CD továbbra is adható kölcsön pénzért). Városi szinttől fölfelé könyvtárt más intézménnyel összevonni nem lehet. A továbbiakban a kiadóknak hat kötelespéldányt kell leadniuk, egyet-egyet az Országos Széchényi Könyvtárnak és a nemzeti gyűjtőkörű debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem központi könyvtárának, de a kötelespéldány-rendszer részleteit a miniszternek kell kidolgoznia, akárcsak a könyvtárközi dokumentumellátás és a nemzeti kulturális örökség részét képező kép- és hangrögzítés nyilvántartási rendszerét. Törvénybe foglaltatik a Neumann János Multimédia Központ és Digitális Könyvtár, és felsoroltatnak az országos szakkönyvtárak is.
Muzeális intézmények
Önálló jogi személyként nevezi meg a törvény a muzeális intézményeket (múzeumok, közérdekű muzeális gyűjtemények, kiállítóhelyek), a bennük elhelyezett kulturális javak védelem alatt állnak, és csak miniszteri engedéllyel adhatók el. Muzeális intézményt bármely jogi és természetes személy alapíthat. Állami költségvetési támogatást csak az e törvény által létrehozott - és a művelődési miniszter felügyelete alatt álló - Kulturális Örökség Igazgatósága nyilvántartásában szereplő muzeális intézmény kaphat. Rendelkezik a törvény a múzeumi letétről és felsorolja az országos múzeumokat (köztük egy újonc, a Petőfi Irodalmi Múzeumot is magában foglaló, kissé körülményes elnevezésű Magyar Irodalmi Múzeum-Kortárs Irodalmi Központ, Magyar Irodalom Háza).
Közművelődési színterek
A törvény közösségi színtér és/vagy közművelődési intézmény működtetésére kötelezi az önkormányzatokat, kimondván: a közművelődéshez való jog gyakorlása közérdek, a közművelődési tevékenységek támogatása pedig közcél. A közművelődés színtereinek megnevezése, illetve egyáltalán ezek törvénybe foglalása kérdésében kialakult vita egy pontján - amikor a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége írásos véleménye alapján Schiffer János (MSZP) és Molnár Péter (SZDSZ) javasolta, a kulturális bizottság pedig megszavazta, hogy a törvény csak közösségi színtér kötelező biztosítását írja elő az önkormányzatoknak - mondott le a bizottság elnöke, a közművelődéssel ötven éve foglalkozó Vitányi Iván (MSZP), majd miután sikerült kompromisszumot találni, visszatért. Molnár Péter szerint csak jogszabály-szerkesztési kérdésről volt szó, a félreértést tisztázták, a kompromisszumot pedig az és/vagy formulában találták meg, aminek a jogszabálynyelvben az illetve a megfelelője. Eszerint, pongyolán fogalmazva, a nagyobb településeken közművelődési intézménynek, kisebb településeken minimum közösségi színtérnek kell lennie, punktum.
