Magyar Narancs: Egy virginiai kisvárosban, Christchurchben születtetek. A Krisztusegyháza név erősen vallásos közösségre utal.
Sherman Holmes: Így van. Mi baptisták vagyunk, Popsy Dixon testvér pünkösdista. Õ Virginia Beachből való, Christchurch közeléből. Vallásos vidék ez, protestáns.
MN: Vallásos neveltetésben részesültetek?
Wendell Holmes: Igen, a templomban nőttünk fel. Biblia Övezetnek is nevezik azt a vidéket. Mélyen vallásos népek lakják.
SH: A templomban játszottunk, énekeltünk a kórusban, de szerencsések vagyunk, mert az egyik rokonunknak volt egy zenés csehója a közelben, szombat esténként ott játszottuk a bluest. A vasárnap a vallási zenéé volt.
MN: A templom és a csehó két külön világ...
SH: Persze, a templomhoz képest a kocsma nagyon profán világ, de a zenében sok a közös. A szellem, az érzés.
WH: És sokszor ugyanazokra az akkordmenetekre épülnek a dalok. Ahogy a testvérem is mondja, a szövegek eltérőek, de az alapvető feeling ugyanaz.
MN: Úgy tudjuk, jó körülmények között élt a családotok. Miért hagytátok ott Virginiát?
WH: Nálunk az volt a szokás, hogy amikor a fiúk férfivá értek, nekivágtak a nagyvilágnak. Alig vártuk, hogy elmehessünk. Hogy kipróbálhassuk a férfiasságunkat. (Röhögés.)
MN: Popsy, te is ugyanígy jöttél el Virginiából?
Popsy Dixon: Én három hónapos koromban hagytam ott Virginiát. New Yorkban nevelkedtem, de szintén szigorú vallásos környezetben.
WH: Én tizenhét éves voltam, amikor elmentem hazulról. A bátyám, Sherman akkor már New Yorkban volt, egy fickóval zenélt, akinek volt már egy sikeres lemeze. Azt mondta, eljön értem, és én is nagy sztár leszek, harmincöt dollárt is megkeresek egy este. (Nevetés.) New York több lehetőséget kínált a zenei életben, mint Virginia.
MN: Igaz, hogy hajléktalanok voltatok egy időben New Yorkban? (Nagy röhej.) Ez csak egy mítosz?
WH: Attól tartok.
SH: Nem voltunk hajléktalanok. Családos emberek vagyunk, unokáim vannak. A nagyobbik tizenhét éves, most kezdte a főiskolát, a kisebbik tíz hónapos. Nem nagyon ismer, ha csak meglát, elkezd bőgni. (Röhögés.)
WH: Majd kinövi.
MN: Nehéz volt az 50-es években zenészként munkát találni?
WH: Nekünk nem. Akkor még sokkal több klub létezett, mint ma. Ma sok helyen neked kell fizetned, hogy felléphess.
MN: Ez abszurdum.
WH: Az hát. De nemcsak Amerikában van így.
SH: Ha elég jó helyen fizetsz a fellépésedért, ahol sok zenebizniszben dolgozó fickó lóg, még profitálhatsz is belőle, lehet, hogy felfedeznek. Nem minden klub ilyen, de néhány igen.
PD: Aki publicitást keres, aki előbbre akar jutni, az így is megpróbálja.
WH: De azért vannak még klubok, ahol fizetnek is a zenésznek. (Hatalmas röhögés.)
MN: Játszottatok Dan Lynch klubjában is.
WH: Igazság szerint alapos részünk van abban, hogy ez híres klub lett. A bátyám, Sherman ment oda először egy haverjával, szombat esténként kezdtek játszani, százalékot kaptak a büfé bevételéből. Elég nehezen indult, aztán bevett engem meg Popsyt, kezdődtek a jam sessionök. Idővel heti hét napon át nyitva tartó, sikeres klubbá nőtte ki magát, nagyon jól is fizetett. De tavaly, tizenhat vagy tizenhét év után, bizonyos politikai körülmények miatt be kellett zárni.
MN: Hogyhogy?
SH: Havi tízezer dollárról harminc- ezerre emelték a bérleti díját. Ilyenkor az ember máshol próbálkozik.
PD: Sok klub megjárja a magas bérleti díjak miatt.
MN: Ez volt az a klub, ahol Gothár Péter Tiszta Amerika című filmjében is játszottatok?
WH: Nem, az egyik másik volt, csak elfelejtettem a nevét.
SH: Tudjátok, mi történt? Az történt, hogy a Dan Lynchben akartak forgatni, de nem engedték be a stábot, csak kívülről vehették fel.
MN: Hogy kerültetek bele egy magyar filmbe?
WH: Már nem is emlékszem. És te, Sherman? Azt hiszem, valaki látott minket. Megmondom őszintén, nem tudom. Annyiféle munkánk volt már, hogy erre nem emlékszem.
MN: És a másik film, amiben játszottatok?
SH: Azt nemrég csináltuk, Lotto Land a címe. Gyakran megy a tévében, Amerikában. A Tiszta Amerika mellett ez az egyetlen filmünk. Közepesen sikeresnek mondható, van, hogy felismernek az emberek, "hé, ez a fickó benne volt a filmben".
WH: Õ játszotta az egyik szereplő apját.
SH: Nagyon jó szerep volt, örültem neki. De zenélünk is benne.
MN: Magyarországnál maradva: talán Sherman beszélhetne Bartók Béláról.
SH: Tudok valamit a magyar cigányzenéről...
MN: Nem. Bartók Béla.
WH: Bartók Béla. Ismered a fickót?
SH: Persze, tudom, ki volt. Klasszikus zenész. Jó pár lemezét hallottam.
MN: Igaz, hogy az egyetemen Bartókot is tanultál?
SH: Igen, a zongoradarabjait. Meghalt, aztán szinte azonnal, a rákövetkező évben híres lett. A New York-i Filharmonikusok rendeltek tőle egy darabot, ez volt az egyik utolsó műve, Concerto zenekarra, azt hiszem, ez a címe. Aztán meghalt. (Jól emlékszik, 1943-ban írta Bartók - a szerk.) Utána egyszer csak elismerték...
WH: Híííírnév!
PD: Bartók nagyon avantgárd volt a maga korában. Olyan tónusokat használt, amiket akkoriban nem nagyon alkalmaztak. Cigányzenére építette a témáinak egy részét.
MN: Hogyan találkoztatok Popsyval?
WH: Én ismerkedtem meg vele előbb. Vagy tíz-tizenkét éve zenélt már, mielőtt a Holmes Brotherst megalakítottuk. A testvéremmel persze többé-kevésbé mindig együtt játszottunk, de Popsyval akkor találkoztam, amikor egy trióval játszottam egy klubban, és valaki megkérdezte tőlem, ismerem-e azt a fickót ott, a közönségben: nagyon tud énekelni és dobol is. Nem akartam elhinni. Aztán elénekelte a Let It Be Met. Na azt nem felejtem el soha! És még dobolni is tud! Beült a dob mögé, és elénekelte a Just Don´t Wanna Be Lonelyt. Te jó isten! - mondtam -, ez a fickó a legnagyobb énekes-dobos, akit valaha láttam.
PD: Így történt. Office Lounge volt a lokál neve, a Bronxban. Először csak egy koktélra mentem be.
SH: Aztán több lett belőle.
MN: Majdnem harminc éven át lemezszerződés nélkül zenéltetek. Meg se próbáltatok szerződéshez jutni?
WH: Csináltunk pár nem túl jó felvételt, de nemigen szeretünk erről beszélni. Nem futottunk szerződés után. Sokat dolgoztunk, harminc éven át játszottunk, mindenki tudott rólunk. Annyit dolgoztunk, amennyit akartunk. A lemezszerződés inkább csak hab volt a tortán.
MN: A Jubilation egyik dalában, a Will The Circle Be Unbrokenben egy afrikai gitáros is játszik...
WH: Két vagy három afrikai gitáros...
MN: Honnan jött az ötlet, hogy egészen más stílust képviselő gitárt tegyetek blueskörnyezetbe?
SH: Láthatjátok, nem vagyunk fiatal emberek. Elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk önzők. Nem kifejezés, mennyire örültünk, hogy ott lehettek a stúdióban. Angliában volt ez, Peter Gabrielnél, a Real World kiadó lemezfelvételi hetén, de nemcsak afrikaiak voltak ott, mások is, a világ különböző részeiről. Magától értetődött az egész. Ezt a számot egyetlen nekifutásra rögzítettük.
PD: Bámulatos volt.
WH: Ezek a fickók teljesen megváltoztatták a dalt. Mi csak követtük, amit játszottak.
MN: Volt előtte valami megbeszélés?
WH: Á!
SH: Alig bírtunk kommunikálni egymással, a zenét kivéve. Az megy nekünk a legjobban.
MN: Sokféle zenét játszotok, soult, countryt, bluest, gospelt: ezt akarják hallani tőletek az emberek, vagy ti akarjátok ezt játszani?
SH: Mindkettő. Nekem hűnek kell maradnom ahhoz, amit én akarok csinálni, és csak remélhetem, hogy a közönségnek tetszik, mert soha nem tudnék megalkudni a közönség kedvéért.
MN: Hogyan látjátok a Holmes Brothers jövőjét?
SH: Remélem, több számot fogunk tudni írni, bár én szívesen játszom feldolgozásokat is.
WH: A jövő pedig? Remélem, folytatódik ez a dolog.
PD: Szeszélyes egy ipar ez...
SH: Remélem, jelen leszünk még egy darabig. Nem tudhatom, mi történik, de áldásnak érzem, hogy eddig ilyen jó volt hozzánk a zene. És remélem, ez folytatódni is fog.
Marton László Távolodó
Szőnyei Tamás
