A filmtörvény, leánykori nevén a ... (ide majd egy dátum és egy római szám kerülhet jövőre) törvény a filmgyártásról és a filmterjesztésről - még tervezet formájában persze - rálépett a közigazgatási egyeztetési eljárásnak nevezett akadálypályára. Legfrissebb, 1997. november 5-i dátumot viselő szövegváltozata elhagyta a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) épületét, lapzártakor az igazságügy, a pénzügy és az ÁPV Rt. irodáiban kell bolyongania. Az MKM-ben már várják vissza az észrevételeket, amik még nem érkeztek meg. Ha majd, jó esetben még decemberben, befutnak, áttanulmányozzák őket, egyezkednek róluk szóban és írásban, ahol szükségesnek találják, módosítják a szöveget, a művelődési miniszter beviszi a kormányülésre, következnek a parlamenti bizottságok, végül maga az Országgyűlés. E sok-sok szőrözéssel járó, időrabló állomásokat egyetlen törvényjavaslat sem kerülheti ki, az idő viszont ilyenkor - költségvetés tájékán, ráadásul a négyéves parlamenti ciklus végéhez közeledve - vészesen fogy. Kifejezetten feszes tempóra lenne szükség ahhoz, hogy még ez a parlament hozza meg ezt a törvényt, az optimista forgatókönyv szerint februárban. Nehéz lenne megmondani, miért épp mostanra jutottunk idáig. Van, aki úgy véli, a filmes szakma feje lágya nőtt be, az érdekeltek zöme elért a kompromisszum küszöbére, a minisztérium meg képes volt jogszabályi formába önteni a dolgot.
"A törvény célja
- itt most a szerzői olló kivág egy feleslegesnek tűnő félmondatot - az audiovizuális média kulturális jelentőségének megfelelő feltételek biztosítása a mozgóképalkotások előállítása, terjesztése, a nemzeti filmvagyon megóvása, illetve gyarapítása, valamint a mozgóképes kutatás-fejlesztés, illetve a filmkultúrához szorosan kapcsolódó tevékenységek területén. Ezért megteremti és kialakítja a filmkultúra közpénzből történő közvetlen és közvetett támogatásának intézményes kereteit, ösztönző mechanizmusait."
Ez áll a majdani első paragrafusban, ebből következik az összes többi. Elég ingoványos terület szabályozása készül: nem csupán a szocialista jogrendszerből kéne átvezetnie a polgáriba, hanem egyensúlyt is kéne teremtenie közérdek és vállalkozói érdek között úgy, hogy utóbbi érdemesnek találja itt működni, aminek végeredményben a köz is hasznát látná, ámen.
*
A filmtörvény kapcsán valószínűleg ahhoz fűződik a legerősebb közérdek, hogy a szocialista évtizedekben készült filmek a lehető legjobban megőrződjenek és hasznosuljanak a köz számára. Ez evidenciának hangzik, kimondása viszont egyáltalán nem volt egyszerű, ráadásul a törvénytervezet "az
1948 után
száz százalékban állami támogatással készített" filmekről mondja ki, hogy az államot megillető vagyoni értékű jogaik, "függetlenül attól, hogy jelenleg milyen állami tulajdonú gazdasági társaság vagyonába" tartoznak, a magyar kulturális örökség részét képezik, aminek megóvása és közkinccsé tétele közfeladat.
A gyártás százszázalékos állami támogatására történő utalás valószínűleg nem a legpontosabban fedi a helyzetet. Közelebb állna az elmúlt szisztéma tömör leírásához, ha százszázalékosan állami tulajdonú vállalatok által finanszírozott filmekről szólna a szöveg. Ugyanis például a Mokép - mint Gombár József vezérigazgató még idén áprilisban, a Mokép privatizációjáról szóló vita idején a Narancs kérdésére elmondta - az 1948-1987 között készült 710 játékfilm gyártására, a gyártó Mafilmtől való jogmegváltására és forgalmazására összesen több mint 1,6 milliárd forintot költött, miközben "állami dotációban sohasem részesült". Részt vett e filmek egy része gyártásának finanszírozásában a
Moképből 1956-ban
profilírozással kivált Hungarofilm is - ez az a két gazdasági társaság, amelyek tulajdonában vannak jelenleg a filmek vagyoni jogai közül a forgalmazási jogok: belföldre Mokép, külföldre Hungarofilm. E forgalmazási jogok jövője állt a filmes cégek privatizációjáról szóló tavaszi csetepaté (MaNcs, 1997. április 17.) középpontjában, s maradt függőben. Csiha Judit, az érintett cégek tulajdonosát, az ÁPV Rt.-t felügyelő tárca nélküli miniszter akkor azt jósolta a Narancsnak, májusban kormány elé viszi a filmes privatizációt. Ez nem történt meg, viszont most itt a filmtörvény tervezete, amely a privatizációt eddig hátráltató kérdést oly módon döntené el, hogy a vagyoni értékű jogokat a Magyar Mozgókép Közalapítványnak (MMKA) adná át.
A törvényalkotói szándékot - hogy tehát ez a sok gyúlékony filmszalag közkincs legyen - az 1995. évi XXXIX. törvény 35. paragrafusának b) pontja támasztja alá: e szerint az ÁPV Rt. kivételesen indokolt esetben pénzbeli térítés nélkül állami vagyont adhat át, "ha az átadás törvény alapján közalapítvány, közcélú alapítvány, köztestület, továbbá olyan más közcélú egyesület részére történik, amely jogszabályban meghatározott közfeladat ellátását veszi át". Ha az MMKA a filmek jogtulajdonosává válik, felújításukról és archiválásukról az ezt eddig is végző Magyar Filmintézettel kötendő szerződésben gondoskodik majd, s mint Tóth Erzsébet, az MMKA főtitkára elmondta, hasznosításukkal (azaz a forgalmazással) pályázat útján megbíz valakit. Ez a valaki lehet akár a Mokép és a Hungarofilm szakembergárdája is, lényeg, hogy a filmek forogjanak, a bevétel meg visszaforogjon a filmszakmába, segítse új produkciók születését, a régiek életben maradását, részesedjenek ebből az alkotók (akik állandó munkaviszonyban készítették ezeket, s az akkori szerzői jogi törvény értelmében szerzői jogaik nincsenek), és még filmes képzésre is csurranjon belőle.
A filmtörvény tervezetéről Retkesné Szilvássy Ildikó, az ÁPV Rt. filmes portfólióval megvert ügyvezető igazgatója hangsúlyozza: egységes egészként foglalkoznak a Mokép, a Hungarofilm, a Pannónia és a többi filmstúdió privatizációjával, s azt oly módon kívánják rendezni, hogy a nemzeti filmkincs
köztulajdonban maradjon,
a filmforgalmazási bevételek forrásul szolgáljanak a filmek archiválására, alkotói díjak kifizetésére, új magyar filmek készítésének támogatására.
Ez összhangban áll a törvénytervezet céljaival, de mivel arról hivatalos véleményt még nem nyilvánított az ÁPV Rt., nem derül ki belőle egyértelműen: a filmjogok MMKA-nak adása vagy az említett cégeknél hagyása mellett foglal majd állást az ÁPV Rt. Március 4-i levelében Csiha Judit úgy tájékoztatta a parlament kulturális bizottsága elnökét, Vitányi Ivánt, hogy az ÁPV Rt. az 1987. június 30-ig készült magyar filmek bel- és külföldi forgalmazási jogainak egyesítését tervezi oly módon, hogy a Hungarofilm Kft.-t a Mokép Rt. tőketartalékába tenné át. Váradi István, a Hungarofilm igazgatója nem érezte magát felhatalmazottnak arról nyilatkozni, hogy cége, illetve a filmek exportjoga a Moképhez kerülne. Ha az így egyesített jogokat a törvényjavaslat által vázolt módon átadnák az MMKA-nak, akkor lényegesen veszítene értékéből a Mokép, olcsóbban lehetne csak privatizálni. De legalább eggyel kevesebb gond lenne az ÁPV Rt. nyakán.
Gombár József Mokép-vezérigazgatót nem sikerült lapzártáig elérni, de nyilván nem repes az örömtől, hogy a törvénytervezet szerint veszni látszik az általa vezetett cég vagyonának körülbelül a fele (200 millió forint; a vagyon másik fele más, főleg exszocialista országokból származó filmek jogaiban és egy videósokszorosító üzemmel teljes, korszerű raktárbázisban testesül meg). Van is a kezében egy a Pénzügykutató Rt.-től megrendelt tanulmány, amely az említett jogok piacosítása mellett érvel, s azt állítja, az állami vagyont vállalati vagyonként határozza meg a törvény, ezért a filmjogok éppúgy privatizálandók, mint bármely ipari üzem. (Vagy éppen a Hungaroton, a hangarchívumával együtt.) Más forrásból származó értesülésünk szerint a Pénzügykutató Rt. vezetője, Lengyel László a tanulmányt író kollégájától eltérően jobbnak tartaná, ha a szóban forgó jogok közkézben maradnának, de a filmes szakmát alapítványi kurátorként megjárt közgazdát sem sikerült lapzártáig megszólaltatni.
A magyar filmek iránt külföldön inkább csökken, mint nő a kereslet, a belföldi forgalmazási jogokat viszont vonzóvá teszi, hogy a médiatörvény a kereskedelmi adókat magyar alkotások sugárzására is szorítja, kész produkciókat megvásárolni pedig olcsóbb, mint újakat gyártani. A filmjogokkal bíró Mokép ezért értékes portéka (lehet, lehetne, lehetett volna) a kereskedelmi televíziókat birtokló cégek számára, de fáj(na) rá a foga az Országos Rádió és Televízió Testületnek (ORTT) is. A parlament kulturális bizottsága kérésére szeptemberben az alkotmányügyi bizottság is tárgyalt arról az abszurdnak tűnő igényről, hogy az ORTT tulajdont szerezzen a felügyelete alá tartozó területen: ezen az ülésen mind Molnár Péter (SZDSZ), mind Tamáné dr. Nagy Erzsébet, az Igazságügy-minisztérium főosztályvezetője a rádiózásról és televíziózásról szóló törvénnyel összeférhetetlennek nevezte ezt, de határozat nem született.
*
A leendő filmtörvény másik sarkalatos része
a filmkultúra támogatásával
foglalkozik. Egyrészt kimondatik, hogy az állam a költségvetési törvénynek a Művelődési és Közoktatási Minisztériumról szóló fejezetében támogatást juttat a Magyar Filmintézetnek és a Magyar Mozgókép Közalapítványnak. Ha bejön, amit terveznek, akkor benne foglaltatik továbbá a mozgóképes kultúra Nemzeti Kulturális Alapon (NKA) keresztül történő támogatása is.
Mivel az NKA-ról külön törvény szól (az 1996/XXIX. törvénnyel módosított 1993/XXIII.), a filmtörvénynek ez a passzusa módosítja azt. A törvénytervezet nyári verziója az NKA pénzalapjának feltöltésére szolgáló kulturális járulék háromszoros emelését helyezte kilátásba, amitől igen idegesek lettek a legnagyobb filmforgalmazók. A külföldi befektetők piacról való kivonulásának rémét is falra festő fellépésük hatására a törvénytervezet készítői hátrább fogták az agarakat: beérnék körülbelül kétszeres járulékkal, A és B változatot ajánlanak (ezek mértéke és szisztémája is eltér, de ne menjünk bele a részletekbe). A filmtörvény várható gazdasági hatásairól szóló tanulmány szerint, melyet az MKM megbízásából készített az MTA Közgazdaságtudományi Intézete, az A variáns a filmes szektor egésze számára kedvezőbb, a B variáns viszont a forgalmazók bevételeinek egy részét közvetlenül a mozgóképgyártásba irányítaná. Kálmán András, az InterCom ügyvezető igazgatója ezzel kapcsolatban elmondta: teljesen elhibázottnak tartja a járulékoltatás javasolt módjait és mértékét is.
Az említett tanulmány elemzi a törvénytervezetnek azon passzusait is, amelyek befektetési, illetve adókedvezményekkel ösztönöznék a filmipart. E szerint, amennyiben a kedvezmény megmozdítja a kisbefektetői tőkét, és a szakma képes lesz haszonnal kecsegtető produkciókkal előállni, rövid távon évi négy-hat, hosszú távon akár tíz játékfilmmel is több készülhet Magyarországon. Arról, hogy "a költségvetés egésze szempontjából nevetségesen alacsony" adóbevétel-elengedéssel járó befektetési kedvezményt érdemes lenne vállalni, leginkább nyilván a PM-et kell meggyőznie az MKM-nek. A meggyőzés egyik eleme lehet az ír példa, ahol az 1993-ban bevezetett (a magyar tervezetnél jóval nagyobb) befektetési kedvezmény hatására hatalmas lendületet kapott a filmgyártás, ami tovagyűrűző hatásai miatt többlet-adóbevételeket is eredményez (ami akkor is tény, ha az ottani nyelvi és kulturális közeg kedvezőbb az amerikai produkciók fogadására, mint a magyar).
*
Van még egy fontos része a filmtörvénytervezetnek: a besorolás. Ha elfogadják, minden Magyarországon terjesztendő műről meg lesz határozva, megtekintését korhatárhoz kötik-e vagy sem, szex- vagy
pornófilmnek tekintendő-e,
illetve származását tekintve magyar, koprodukciós vagy milyen az isten-adta. A besoroló bizottság a Magyar Filmintézet keretében működne, tagjai között, a filmterjesztők teljesen jogos kívánságának megfelelően, ott lennének a terjesztők is, a határozatok ellen fellebbezéssel lehetne élni, a részleteket külön kormányrendelet szabályozná. Mindez nem csupán amiatt izgalmas, hogy egy jól látható felirat a törvény erejével figyelmeztessen, nehogy kiskorú gyermekünket kitegyük a Kúrás a zsombékban sokkjának, hanem a miatt az elvi vita miatt is, hogy vajon az esztétikai minősítésnek lehet-e taxáció a következménye - Kálmán András (InterCom) szerint ez elfogadhatatlan -, márpedig az egyes kategóriákhoz tartozó járulékkulcsok eltérése miatt ez kőkemény pénzkérdés.
Szőnyei Tamás
