Tompa Andrea

A Hungari szereplői nem ki-, hanem inkább bevándorlók: a szerző-rendező Kárpáti Péter nem az elhagyott ország felől, hanem a megérkezés vagy inkább meg nem érkezés felől nézegeti furcsa figuráit.

Az évad legszebb szerelmi jelenetét meglepő módon egy Moliére-darabban látni, mely szerzőt elsősorban egyéb emberi gyarlóságok érdeklik, bár a fiatalok szerelme, mit rendszerint a szülők gáncsolnak el, gyakran jelen van a háttérben.

Nehéz megmondani, hogy a kortárs színház posztdramatikusnak is nevezett ötlet- és geggyűjteményei, stíluskevercsei, petárdázó prózai-zenés humoreszkjei mitől lesznek tartalmasak vagy üresek. Két dologra gyanakszom, felidézve mindazt a sok jót, amit az elmúlt két évtizedben ez a stílus kitermelt (Marthalertől Bodó Viktorig).

Ritka ma már az, hogy egy bő száz évvel korábbi darabot egy rendező úgy akarjon színre vinni - a darabban való hit, és nem a rendezői képzelet fogyatékai okán -, hogy minden díszletre vonatkozó utasítást a legprecízebben tiszteletben tart, a korhűségről és főleg a szavakról, eredeti szövegről nem is beszélve.

"Én elhatárolódom ezektől a poénoktól. Szerintem egyáltalán nem voltak humorosak" - mondja egy fiatalember a párjának az előadás után. Elszólja magát, hiszen nem arról van szó, hogy nem nevetett - azt bizony szabad, nem nevetni, kritikus is megírta, és nem is durran minden petárda -, de elhatárolódni valamiféle morális, etikai, világnézeti alapon szokás.

Szimpatikus vállalás ez itt, a kevéssé kivilágított 15. kerületben, Rákospalotán, ahova a kutya se jár, csak a kortárs művészet.

Tíz éve játszik párhuzamosan egy budapesti polgári művészszínházban és Mundruczó Kornél radikális előadásaiban. Hagyományos, konzervatív értékek és szabad kísérletezés találkozik benne, sokáig nem is kényszerült választásra. Nemrég pedig "szerző", alkalmazott író lett - első filmes.

A mellettem levő ülésen könnyű, selyemfényű, fekete kis bunda landol egy retikül társaságában, s tulajdonosa a kelleténél kicsit hangosabban közli ismerőseivel, hogy ő mindig két színházjegyet vesz magának.

Elég sok irányba indulhat el, aki ki akar vándorolni az országból, és az is, aki erről színházi előadást akar csinálni. Megír(at)hat egy családtörténetet, közösségi vagy személyes élményt, monológot, vagy végezhet dokumentarista kutatásokat, és kínálhatja a nézőnek a valóság bizonyosságát, ha már a valóság megismerhetetlen.

Mikor az angol történelem véres színpadára fellépnek ők, I. Erzsébet, a protestáns szűz királynő, Mária, a katolikus skót asszony, kinek feje, mint tudjuk, el szokott gurulni, és végül Medici Katalin francia királyné, mikor mindezeket a szereplőket már teljes pompájukban nézzük a Szkéné kis színpadán, a színészet gyönyöre tölt el, minthogy egyszerűen remek komédiások.