Színház

Vándorszínészek, függetlenek

Paul Foster: I. Erzsébet

  • Tompa Andrea
  • 2014. január 5.

Színház

Mikor az angol történelem véres színpadára fellépnek ők, I. Erzsébet, a protestáns szűz királynő, Mária, a katolikus skót asszony, kinek feje, mint tudjuk, el szokott gurulni, és végül Medici Katalin francia királyné, mikor mindezeket a szereplőket már teljes pompájukban nézzük a Szkéné kis színpadán, a színészet gyönyöre tölt el, minthogy egyszerűen remek komédiások.

Először is az ő szerénységével és markáns férfiasságával szemünkbe tűnik maga Erzsébet. Öregen a férfiak és nők gyakran hasonlítani kezdenek, minthogy az idő inkább összemossa a nemeket, mint szétválasztja. S így Fodor Tamás, ki Erzsébetet alakítja, az erényes és férfiasan erélyes asszonyt, megdöbbentően hasonlít az idős és mai Erzsébetre. Testének éke a két szép lába csipkeharisnyába bújtatva, fején vörös paróka pompáz kis gyémántokkal, arcát szakáll keretezi, miért is ne, nőknek is lenni szokott. Fodor Tamás korunk csodás clownja, fehér bohóca, azaz derűs és játékos, s micsoda játékereje van! Ezt a színésznemzedéket alig látni már. Könnyű neki ebben a díszben sikert aratni és játszadozni, ám ő vérbeli és kemény politikust alakít, hatalmas energiával. A skót versenytárs nem más, mint a fiatal és ropogós testű Bercsényi Péter, aki két fejjel magasabb, és nőként sokkal hamvasabb és magabiztosabb. Csábító jelenség, már-már tényleg nő, azaz férfinő, igazi androgün, akinek színészi-technikai tudása lefegyverző. Hangja magasan csilingel a vérpadon, amikor előadja a Stabat matert. És végül Katalin a maga női csúnyaságával, kit Kaszás Gergő hoz valami csodálatos szemtelenséggel. Rendkívül mulatságos karakterek, az ember nem tudja levenni róluk a szemét, és szerencsére e kis térben nem is kell, közel vagyunk egymáshoz. És még számosan forognak ki-be mindenféle szerepekbe, Tamási Zoltán keményen és flegmán, Tóth József mint félnótás spanyol, már-már elmeroggyant, aki alig ért valamit a világból, és a kivételes energiájú Nagypál Gábor mint narrátor.

Ismert angol politikai viszályok tehát a 16. századból, egy 20. századi amerikai drámaíró, Paul Foster tollából, melyet igencsak átgyúrtak itt ma este. A királyok versengését egy vándortársulat adja elő, melyet kitiltottak Londonból, és ezért a hatalom emberei meg-megszakítják a darabot, mely Erzsébetről és Stuart Máriáról szól. I. Erzsébet korában alkot Shakespeare is, akitől ez az előadás szöveget is idéz, s kinek korában a nőket az elvárás szerint férfiak játszották. Szikszai Rémusz, a friss és figyelemre méltó rendező a Vádli független társulatával bohózattá dúsította az amerikai komédiát, s igen derekasan át is írta az ezúttal dramaturgként közreműködő Kovács András Ferenc költővel.

A darab így két szálon kínálja, méghozzá nagyon is egyértelműen az áthallásokat, sőt a közvetlen kézfogásokat, mondhatni, vidám kommentár a mai politika színjátékaihoz. A politika mint színház és szereplés, s a színház mint politika ma valamiért kedves téma a magyar színpadokon. A politika mint örök nyilvánosság, kicsit véres maszkabál, aminek mi csendes szemlélői vagyunk. Bár vérontás előtt Erzsébet kicsit hezitál, elvégre ölni: politika. Van sok történelmi huzavona, ami "őrületbe fogja kergetni a történészeket", jegyzik meg itt. Efféle pápista-protestáns versengést láttunk már mai magyar közéletre hasonlítani színházban, nem is ritkán.

Ettől lesz a magas fokú színészi játszadozásnak tétje. Egyrészt a politika örökzöldje, a hatalommozgás játékos mikéntje, másrészt a színház be- és kitiltásának gyakorlata, a nemkívánatos témák és előadásmódok lajstromozása, viszont kívánatos és keresztény tartalmak megrendelése Angliában, ami, ugye, az angoloké. Előfordulhat, hogy valakinek mai magyar párhuzamok ötlenek fel a távoli horizonton. "Vándorszínészek vagyunk, függetlenek", mondja bocsánatkérőn az Erzsébetet alakító színész, Fodor, aki tényleg független volt egész pályáján.

A darab éles, trágár, okos, irtó vicces és főleg mai. Remek kettős, azaz hármas: színész-rendező-költő írta ilyenné, kívánni sem lehetne nagyszerűbb szöveget. (Bárcsak mindig érteném és hallanám a dalokat.)

Azért van némi hullámzás a színpadon. A színházi helyzetbe betörő "politika" farce-figurák, torz és groteszk alakok képét ölti, de sajnos nem elég erősek mint színészek, nem elég viccesek mint a politika bábjai, bár persze értjük az "üzenetet". Bohózatnak talán kissé sok és hosszú, tömörebb lehetne, hiszen nem a történeten van a hangsúly, mégis túl sokat kapunk a történetből. A papság mint egy másik hatalom megjelenítése viszont kiváló. Ugyanakkor az előadás szimbolikus rétege, melyet a színlap pusztán "A nő"-ként definiál (Bodor Johanna alakítja, táncolja), nem mindig működik, és gyakran indokolatlan; a bohózat kevéssé bírja el a sötét, szimbolikus mélységeket. S talán a szünet sem indokolt: ez a farce inkább egy nagy lélegzetvétel volna.

De az előadás legvégén, amikor a külső, politikai beavatkozás, az igazi istencsapása érkezik meg (maga a rendező, Szikszai alakítja nagy erővel), akkor fagy meg az emberben a vér. Hiszen akkor tudjuk: itt a dolgok többé már nem mennek tovább. A társulatnak vége, még elfújják a himnuszt, amit tőlük követelnek. Ez az utolsó szereplésük. És egyre hangosabban fújják a kis gyerekdalt, amin nagyon lehet röhögni, pedig bizony vége, vége a dalnak. Megjött a Télapó, zsákjában a minden jó, már osztja is. Kortárs magyar darab született.

Szkéné, november 27.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.