Jó nézőpont ez: nem akar melldöngetősen "aktuális" lenni, mégis az (sietek hozzátenni: bírom és vágyom az aktualitást a színházban). Olyan, mintha egy szobában ülnének és beszélgetnének, ám ez a szoba sehol sincs, a megszólalók posztolók, bloggerek, a válaszolók kommentelők. A posztolókat Gregnek, Glóriának, Flónak hívják - mindenki már a névtelen nemzetköziségben, egy otthontalan kváziközösségben úszkál az internet tengerén. Magányos hajóban persze, egy-egy deszkaszálba kapaszkodva. Mert "barátokra bárhol lelhet az ember, pláne az internet világában", mondják. Az ilyenfajta töredékes, pillanatokat, helyzeteket kínáló színházi nyelv nem azért jött létre, mert a színház már nem tudott összefüggő, nagy történeteket felmutatni (egyébként nehéz is), hanem mert megváltozott - a nyugati világban korábban, errefele negyed évszázada - az emberi kommunikáció és maguk a kapcsolatok.
Kárpátit már foglalkoztatták a kivándorlók, az egykori amerikás magyarok; drámakötete címe A kivándorló zsebkönyve. A Hungariban az ír, norvég, francia földön élő vagy világcsavargó fiatalok lénye gyakran megfoghatatlan, identitásuk töredékes vagy megjátszott. A szerző a kivándorlás témáját az általános emberi felé nyitja: összeköti a felnőtté válással. Aki elmegy, annak már muszáj felnőtté válnia. Vagy: minden felnőtté válás egyfajta elmenés.
Nem a szöveg minőségéből - hiszen posztok és kommentek alkotják, nem valami magasan szálldosó irodalmi textúra -, de a nézőpont kiválasztásával, a mélység és az általánosabb emberi megragadásának szándékáról úgy érezhetjük: író kezében vagyunk. Eddig minden szép és ígéretes.
A magát koncertszínházként definiáló előadás nyitójelenetében a HOPPart-színészek egy-egy hangszer mellett ülve fogadják a nézőket a Trafó korábbi pincéjében (most látok ebben az intim, barátságos térben először előadást). A zenei szerkezet meghatározó lesz: monológjaikat kísérik, szólókat nyomnak, dallanak, közös orkesztrát alkotnak. Ez is jó.
Mégis nagyon morzsalékos előadás ez. A fel-felcsillanó, tartalmas monológok, megtalált figurák váltakoznak üresjáratok fárasztó sokaságával. Jó Herczeg Tamás dühös, gitárral kísért gyerekkor-beszámolója mint nyitójelenet. Kiváló a norvég lazacpucoló asszony története (posztja), melyet népies hegedűszó segít; Gecse Noémi alakítja. Jól megtalált a franciarajongó, csupa közhelyet ismétlő Szilágyi Katalin maníros figurája. Ezeknek a szövegeknek erényük, hogy felcsillan bennük az ellentmondás - az internetes "szereplők" tudatának fonáksága: "Pedig mi soha nem leszünk norvégok. Mi az idők végezetéig vendégek leszünk egy olyan országban, ami tárt karokkal fogadott minket!" A lazac - tudjuk meg egyik kommentelőtől - egy folyóból leúszik az óceánhoz, bejárja a világot, aztán visszamegy meghalni oda, ahonnan jött. Szimbólum. Ezek volnánk mi, tűnődünk, avagy a hőseink.
És sokszor hallani blogos laposságokat, általános és reflektálatlan, nem helyzetbe és főleg nem színházi helyzetbe kerülő szövegeket. Egyszerű bölcsességeket, amelyek mögé, közé nem ékelődik teatralitás, színházi játékosság. Számos kontextus nélküli párbeszédet, aminek nincs tartalma, és nem is elég játékos. Vannak kevéssé kitalált, megfoghatatlan figurák, akik ritkán kerülnek helyzetbe. És van kivétel itt is, a bűvész például, a szomorú tekintetű miskolci taxis. Ez a sok felesleg eltakarja a lényeget: a külföldön való beilleszkedés kínjait, az internetes identitások hamisságát. A koncertszerűség nem válik erős színházzá, az író Kárpátit a rendező Kárpáti nem támogatja eléggé. Olyan általánosságok mellett, mint hogy "Magyarország fővárosának a szíve megállt, nem képes vért pumpálni" mi most ugyanúgy elmegyünk, mint a város lakói. Vagy: "Ha dúl a hazaszeretet, nem kell elhagyni a hazát anyagi okokból!", hangzik az üres mondat, és marad kissé üresnek. A kommentek közül néha kiemelkedik egy-egy (akár vicces) téma, például a cigi körüli parázs vita (ami, ugye, Norvégiában vagy az USA-ban méregdrága).
És mindez gyengíti azt az amúgy sem erős lábakon álló történetszálat, ami Glória felnőtté válásának küzdelmeiről szól. A Kiss Diána Magdolna alakította lány fel-felcsillog, majd beszürkül, erőtlenné válik, múltja, sztorija nincs eléggé kitalálva. Gyönyörű a hangja és a My way-átirat, amit nagyapja halálára énekel, mégis szilánkos alak, megragadhatatlan. A világcsavargó és kemény munkás Lábodi Ádám remek lehetne, bár nem sok jut neki. Pedig látható, hogy a színházi játékosság csodákra képes. Stork Natasa nem játszik semmit, ő csak egy kommentelő, változó és vicces identitással, ez a semmi viszont annyira ufószerű és játékos, hogy ő az előadás fénypontja. ' a Tyaftyaf nevű írogató: abszurd, tömör és színészileg váratlan minden megnyilatkozása. Kevés szövege az előítélet, butaság és megtévesztés ügyes gyűjteménye. "Otthon is mindenki alkoholista. Nem fogok csak ezért külföldre menni" - mondja. Fád és ellentmondásos. ' maga a színház lényege.
Trafó, február 4.
