És összerakhat történetcserepeket is, ahogy most a Katona csinálja, ami mögött persze állhat kutatás, de nem történetet és nem is személyeset fog mesélni, hanem sok szereplőt vonultat fel, karneválszerűen. Máté Gábor rendezése sok apró mozzanatot, villanást szerkeszt (amennyire szerkeszt) laza füzérbe, és sokszor igen szórakoztatóan teszi, mert a kivándorlás témájával elsősorban szórakoztatni, nevettetni kíván. Ha ez volt a cél, az alapvetően sikerült is.
A kulcs, amelyben a darab fogalmaz, halk és inkább szerény dúr a "nagy téma" ellenére: nem kényelmetlen vagy zavarba ejtő moll, csak hangyányit pesszimista vagy elgondolkodtató, de nem is nagyot zengő dúr egy jó kis katarzissal, csak játékos és ártatlan (talán túl ártatlan) zenemű. Ahogy az első vetített képkockákon keresztül ráhangolunk, amikor Elek Ferenc különböző jelmezekben - a katolikus paptól a szerelőig - azt állítja, hogy szereti a színházat, és a kivándorlásról szeretne darabot látni, mindezt burleszk tónusban. Majd anyuka a reptéren kivándorlós mesét mond a kisfiának Andrásról, aki sztárfilmesként tér vissza egykori hazájába, ahol a király felajánlja neki a legfiatalabb lányt. Mindkét jelenet nagyon mulatságos, és a közönség vastag nevetéséből tudni lehet, örülünk Andy Vajna első színpadi megjelenítésének. A folytatás nem lesz ennyire szürreális vagy mesei, amit inkább sajnálhatunk, hiszen az apokalipszis, az őrült látomások izgalmas irányba nyitnának. Visszatérő szereplőként találkozunk egy kivándorló meleg nőgyógyász férfival, egy szerencsétlen szerelőfélével meg egy roma prostituálttal, akik majd a boncasztalon, vagyis egy nőgyógyászati rendelőben találkoznak Amszterdamban. A meleg férfi (még magyarországi) élettársi kapcsolatát hivatalossá tevő szertartását is megkapjuk, nem érdektelen jelenet. Ahogy a valahol az Egyesült Államokban előadott Háry János-részlet sem, melyet angolos akcentussal és rossz ragokkal énekelnek; "Csak az menjen katonába", szól a refrén, ha jól értem. Szórakoztató zenei villanás.
A darab nem kutatja a kivándorlás okait, de azok azért fel-felbukkannak: anyagiak, életpálya-kilátások, sodródások. Ahogy az ilyen mozaikos, posztdramatikus előadásokhoz illik, a jelenetek rövidek, a vágások, hangulatváltások élesek, nem unható meg könnyen, amire jó érzékkel ügyelnek is. A színészek itt igencsak profik, viszik könnyedén ezt a színes-szagos-szélesvásznú játékot arról, hogy emberek úgy döntenek: felülnek a repülőre, és úgy elszállnak, mint a fecske.
De tényleg ilyen könnyű?
A Katona fontos társadalmi kérdésre próbál reflektálni, amelynek bonyolult szociológiája és még bonyolultabb lélektana van, ahogy történelmi pillanatunk sem mentes az ellentmondásoktól. A színreviteli szándék tehát messzemenőleg elismerendő. Ám számos "téma" hever a lábunknál, a szegénységtől a kisebbségek bántalmazásáig, az öregek, gyerekek, határon túli magyarok és kóbor állatok ügyéig végtelen hosszan sorolható, mégsem lehet egykönnyen remekműveket alkotni belőlük pusztán a téma okán. Ahhoz jobban meg kell szenvedni őket alkotóként. Személyes, átélt, saját és valódi, belső dilemmává kéne válniuk ahhoz, hogy ne pusztán ebben a könnyed, felületes tónusban lehessen róluk beszélni. Hiszen így semminek nem lehet a mélyére látni, nem képes feltárulkozni a "menni vagy maradni" dilemmája egy pillanatra sem, az elmenetel kabaréja pedig nem válik olyan szürreális látomássá, ami egzisztenciális szorongást teremtene. Nem lettünk okosabbak, nem "tanultunk" belőle, nem kaptunk egy ismeretlen valóságdarabot, mint egy dokumentarista drámából, de régi kérdéseink sem kavarodtak fel, bizonyosságaink sem borzolódtak öszsze, kik megrendült vagy rendületlen hívei vagyunk e hazának.
Bár az előadás cirkuszelemei, amikor a kis történetcserepek a klasszikus gegek irányába mozdulnak, ahogy Keresztes Tamás gatyája lecsúszik, és tudjuk, hogy le fog csúszni, amikor derékszíját a reptéren levetetik, igazán remekek. Ahogy remek a Kiss Judit Ágnes-verset szavaló kisfiú is, és gyönyörű a vers is. Vagy a független EP-képviselő (Elek Ferenc) a maga demagóg magyarságával és hazaszeretetével. És remek Rezes Judit siratódala, amelyet magyar zenei motívumokra írtak. Drámák itt csak villanásnyi időre vannak, de azok is sokszor didaktikusak.
Ami nem látszik ebben az ügyes előadásban, hogy itt "az alkotó" - alkotói közösség - szembenézett volna a saját kétségeivel, vágyaival, veszteségeivel. Ilyen kétségek nélkül csak másokról írható előadás, kívülről. Nem az érzelmi azonosulást vagy beleélést hiányoljuk, hanem a nézőpont személyességét vagy akár a nézőpontok összetettségét.
Katona József Színház, december 8.
