De az ilyesmi nemigen téma ma a magyar színpadon: az igazi vonzalom, a boldog vég (ami itt sem annyira boldog), a valódi szerelem: vagy hamisan, musicalesen cseng, vagy ájtatos ürességtől kong. Itt most egy kölcsönös, érett és örökre szóló egymásra találást, sőt gyűrűs leánykérést is kapunk. Bár éppenséggel nem fiatalok a szereplők, ez tovább mélyíti kettősük szépségét. A lány kissé megtaposott, gyakran felmosórongyként használt, de okos és öntudatos cselédlány, a fiú inkább (túl)érett férfi már, méltóságos, azaz valami miniszteri tanácsadó. A kibontakozó kapcsolat elég ésszerűtlen persze, egyébként hol volna benne a drámai feszültség. De éppen e szerző írta, hogy "Az ész szavára fütyül a szerelem". Ahogy a színpadon együtt rezeg a szerelem húrjaira a két csodálatos színész, igézetes; az ember szinte maga is szerelmesen tántorog ki a teátrumból.
A remény és reménytelenség játékos hullámzásában sodródnak, szinte minden pillanatban odalesz az esély, hogy tényleg megtörténik, és egymáséi lesznek, mint egy Csehov-darabban. Két szép ember, a maga szögletes, groteszk, nem címlapi szépségével: Szandtner Anna és Znamenák István. Aztán már csak a halál választhatja el őket. Aki egyébként már itt is van személyesen, Renoirnak hívják, hosszú sállal parádézik, ott áll - és a kezén...
Hú, de sokszor elmondott poén ez az előadásban, hogy állt-e a halál kézen vagy sem, amikor megjelent. Nem mindig vicces és elviselhető. A Mohácsi testvérek sötétre hangolták a moliére-i komédiát, bár nem lehet "túl" drámaira írni, hiszen e szerzőben minden lehetőség benne van, a tragédiáig elmenően. Itt sötét termekben élnek, mindenki fekete ruhában jár, mély, monokróm hangzások és gyorsan pusztuló lepkék közt tengetik életüket a családtagok Argannal, a ház urával az élen, aki egyáltalán nem is beteg. A halál (a hideg, cinikus, kiváló Debreczeny Csaba) látogatása veszélyes és vicces - ez az előadás alaphangneme: lassú, sötét és gyors, világos váltakozása. A halál kis noteszában és "fájljai" közt lapozgat, de kiderül, hogy nem hősünkért jött (kit Gálffi László alakít annyi szeretettel és iróniával, lágyan, nőiesen kényesen és férfiasan zsörtölve), hanem bizonyos Moliére-ért. Hogy aztán sokszor kiálthassanak fel a színpadon, hogy "Moliére meghalt" (mely mondat egy másik darabból, Bulgakovtól való), s hogy hősünk hozzátehesse: "És én sem érzem jól magam." A halál szedi áldozatait, bár hogy milyen logika szerint, azt főleg ő nem tudja. Mindenesetre a szerelmeseket szétválasztja, a halni készülő betegeket még itt hagyja kicsit, hogy tovább gyötörhessék családjukat. A halál nem tud olvasni, az élet pedig pusztán egy kurta lepkefing - s e gyönyörű metaforák beragyogják az amúgy boldogtalan, nyugtalan véget.
A szerző halott tehát, a Mohácsiak viszont élnek, mert ők most a szerzők, így bármit átírhatnak. Sokat és sokszor láttunk persze hasonló anyagot, poénokat tőlük (A képzelt beteget is egy pécsi, igen emlékezetes változatban). Az előadás második fele az élőbb. Az első sem holt, bár vannak benne megoldatlanságok és lassú, kissé sokat nyúzott megoldások: nem eléggé sistergő abszurditások, kevéssé megírt vagy éppen fölösleges szerepek. Éles, gazdaságos húzások segítenének jobban kormányozni e hajót. A csodadoktorok például, akik Argan megsegítésére sietnek sok pénzért, nem elég viccesek: ma a valóság olyan elképesztő variációkat kínál természetgyógyászokból és kuruzslókból - lásd Gyurcsók mester és Ezo tévé -, hogy azt a "művészet" nehezen tudja felülmúlni. A Vajda Milán és Máthé Zsolt alakította gyógyítók nem elég rendkívüliek, és nem a színészek hibájából. Ugyanakkor Epres Attila, ki hagyományos orvost és egyben hentest alakít, csodálatosan metsző és vicces minden megszólalásában. A kis húgnak (Bíró Kriszta) nem sok játéklehetősége van az előadás végéig, bár a bemutatóhoz képest élesebbé és keményebbé vált. Polgár Csabának jut a hősszerelmes szerepe, szögletesre, viccesre faragva a naivot - kicsit billeg ez is, nincs elég játszanivaló.
De azért sok színészi gyönyörűség van itt, az Örkény társulatában. Elsőként Szandtner Anna, kinél alig van ma jobb tragika széles e hazában, mert nemcsak humora van, de sötét húrokat is tud megrázóan pengetni. Znamenák István annyira vicces, hogy bármeddig el lehet nézegetni, mégis mindig élő és esendő marad, nem pusztán egy komédiai figura. Sokkal egydimenziósabb feladatot kap, bár keményen, élesen, öniróniával adja Für Anikó a kapzsi, gyönyörű és földbuta nőt (Für is érettebb lett a bemutató óta eltelt egy hónapban). Fogadott lánya, aki a naivát remekül dúsítja játékossággal, Trokán Nóra - ígéretes színésznő. Gyabronka József kiválóan poentíroz. A mindvégig színpadon lévő, szoborszerű zenészek is gondosan építik a sötétség hatalmát (a zene, mint mindig, Kovács Márton).
Az élet tehát egy lepkényi, pillangónyi rezdülés, csak az előadás hosszabb - nem kicsit - a kelleténél.
Örkény Színház, december 21., január 27.
