Van ebben az előadásban valami, ami kétszer hat. Egyszer azonnal: viccesen, könnyedén. Mint egy családi ünnepen, mikor a résztvevők egymás szoknyáját, frizuráját, a göngyölt pulykát dicsérgetik, meg a gyerekek felől érdeklődnek. Aztán post festum, amikor ki-ki hazamegy, és megbeszéli, hogy mi is történt voltaképpen: ennek még mindig nincs munkája, azok válófélben, ez milyen rosszul néz ki. Mert amikor eljön az ember a színházból, a gyorsan pukkanó humor helyén ott marad az a keserű, kiköphetetlen valami. Keserű, ahogy a szerző is ezt a nevet választotta alkotói névként, mert élettapasztalatának ez volt (akkoriban még, 1905-öt írunk) az alapíze. A felszín és a mély nem beszélnek egymással, sem egymásról. Ascher könnyűre, humorosra, groteszkre, gyakran szélsőségesen nevetségesre színezi Gorkij hőseit. A darab, a helyzetek bírják. Ahogy azonban ezt a kedélyes széthullást nézegetjük, az emberi lebomlás vicces stációit, a butaság, kiúttalanság és öncsalás keverékéből marad nekünk valami bántóan sötét gondolat az emberről, magunkról, nap fiairól.
Csehov épp hogy kilépett az evilágból, amikor Gorkij, ez az egyébként csodálatos prózaíró (életrajzi trilógiája felejthetetlen) az 1905-ös, igen véres orosz forradalom pillanatában megírja ezt a furcsa, a forradalom nézőpontjából békés drámát. Hogy miről szól? Az emberről, a kisbetűsről, az alig emberről, a szinte állatról, arról, akit állatnak nevezni már-már eufemizmus. Nem démonian rossz itt senki, nincsenek formátumok, csak szánalmasan önző és kegyetlen, névtelen hangyácskák. Könnyen bele lehet csusszanni az ideologikus, szociologizáló értelmezésbe a magát felfaló kispolgárságról, értelmiségről; itt ilyen értelmezés szerencsére nincs.
Egy kémikus kutató-feltaláló áll a darab középpontjában; kedves, figyelmetlen, majdnem ártalmatlan alak. Kocsis Gergely igen jól adja ezt az emberi pasztellt. Férjként, mondhatni, csalják, de ez nem probléma, férj és szerető nem ölre mennek, hanem majd sírnak, egyezkednek "kulturáltan". Szerelmet vallanak a férjnek, de ezt ő inkább a feleségének meséli el. A tudós megbocsátóan magyarázkodik egy válságos pillanatban, hogy "Szeretlek, de sok a munkám". Miért, ez így nem elég? A durvább nép veri a feleségét, s ha kérdőre vonja a finomabb, felháborodik.
Gorkijnak nem nagyon van jó szava az emberekről, és Aschernak sincs. Mint az író életrajza is bizonyítja, a mélyből jön, először az orosz irodalomban (legismertebb darabja, az Éjjeli menedékhely eredeti címe A mélyben vagy Lent volna). Nem voltak illúziói az orosz parasztsággal, azokkal a semmihez sem kötődő, gyökértelen szegényekkel kapcsolatban, akikről sokat írt. Nem látta őket sem "tisztának", sem felemelhetőnek, ami az orosz értelmiség illúziója volt.
A Fényevők inkább tragikomédia - ebben is Csehov hatását érezni. Eredeti címe A nap fiai: isten teremtményei, az élet eredetét kutató kémikus elmélete szerint az anyag emberei vagy a feleség eszménye szerint hajózó erős férfiak - mind ironikusan értelmezhetőek.
Az előadás legnagyszerűbb pillanatai a széleket, végleteket súrolgatják. Miközben az emelkedett lelkületű asszony épp a szeme előtt megjelenő képről áradozik, a hajóról, melynek ormán nagyszerű férfiak szállnak, mi körülnézünk, hogy kik hallgatják: egy sem volna alkalmas oromra szállni, sem férje, az egykor csodált tudós, sem szeretője, a slampos festő, sem a durva állatorvos. A háttérben torz alak kezd hallgatózni, majd belép - megint csak, mint a Cseresznyéskertben a koldus - egy tajtrészeg emberroncs, lehúzott sliccel és sans csizma - ahogy mondja franciául fél mezítlábas lábára mutatva. Ötvös András felismerhetetlen és szikrázóan feszült ebben a piciny szerepben; csodás alakítás. ' a lebomlott agysejtek és alászállás példázata. Ez a fajta tömörség, sűrítés azonban ritkán érhető tetten az előadásban.
Groteszk, röhejes, félőrült szerelmest játszik továbbá Jordán Adél. A nyálcsorgató, röhögcsélő, ügyeskedő "gazda" (Máté Gábor) elég túlzó ahhoz, hogy jó legyen, fia a remekbe szabott frizurájával (Tasnádi Bence) szintén. Valami hetvenesévek-szerű jelmezekben vonulnak, amikor épp felismerhetőek; hámló, szürke falak, tömegbútor (túl ismerős, kissé sokszor láthattam; Khell Zsolt munkája). Az egyébként üdítően friss szöveg (Gorkijé sem fűrészpor, de ezt Radnai Annamária dolgozta meg) jól, alaposan elemzett; így, ezzel a lélektani pontossággal orosz darabot értelmezni ma Ascher tud a legjobban, és talán a Katonában adják a legjobban. Mégis keveslem itt-ott az alakokat is: nem érteni az őrült lány dühét (Pálmai Anna kissé egytónusú), nem elég valóságos és főleg nem eléggé Nő ahhoz, hogy a meglehetősen kegyetlen állatorvos szerelmével üldözze.
Végül van ebben a kisrealista formában valami fojtogatóan szűk, túlságosan hagyományos és kiszámítható. Valahogy túl lekerekített, biztonságos és kockázatmentes ahhoz, hogy nagyforma legyen. Ez a hetvenes évek túl általános, egyszerre túl közeli és túl távoli, egyszóval semmilyen, életlen és kevéssé mai. A szimbolikus napfiaktól a mai fényevőkig nemigen jutunk el, a cím tetszetős, de soványan értelmezhető. Mégis, ahogy az ember ott ül, és nézi, amit itt az emberről mondanak, mutatnak, csak szomorúan bólogatni tud.
Katona József Színház, február 15.
