Ezt hívják hagyományos vagy konzervatív színháznak, amiből oly kevés a jó, a tartalmas, az igaz. A Radnóti színpadát, a színpadi világot látva csak egy pillanatig vagyok csalódott, mert nemcsak "kosztümös" és korhű minden, de a bőséges ibseni díszletleírást is igen precízen alkotják meg. Ám amint megszólalnak a színre lépők, hirtelen, mint egy poros, rég nem járt padlásra, betör velük a fény: a koros Martin Márta játssza a cselédet, akit "lánynak" hívnak, a nem kevésbé koros Csomós Mari pedig a "kisasszony". Emberi életek lépnek színpadra, történetek, sorsok, ha tetszik: finom ambivalenciák. És hirtelen a sötét díszletvilág gazdaggá, színházilag is okossá, igazi történő hellyé válik, éppen úgy jó, ahogy Ibsen elképzelte, a megvalósítás pedig nemcsak szép, tágas és nagyszabású, de nyomasztó is (Szlávik István munkája). Feszültség van, a mondatoknak (Kúnos László fordításában) van éle és széle, amit a színészek mindig letapogatnak. Azt mondják, ami oda van írva, de minden mondat helyzetben van, nem pusztán közlés, de létezés.
Pedig a tábornok lánya, maga Hedda Gabler még a színre sem lépett be.
Fiatal színészekre osztotta ezt a Heddát Valló Péter rendező. Általában negyven fölötti nők kapják a címszerepet (legutóbb Básti a Katonában), itt viszont mindenki egy tízessel fiatalabb. Ez érthető: a szereplők friss házasok, a férfiak pályája most indulna. Ha a főszerepeket négy fiatal játssza, a színpadon nemcsak a szexualitás - ami itt explicite sehol meg nem jelenik, legfeljebb markolászásként a házastársi kereveten -, de a forrongó dühök, vágyak, életútkeresés is nagyobb téttel bír.
És van még valami, amit színházban igen nehéz eljátszani (és irodalomban sem könnyű megírni): egy taszító embert. Olyat, akinek a társaságában megfagysz, akinek szíved szerint nem köszönnél az utcán sem, mert a köszönéséből is valami kellemetlenség árad, számonkérés, letolás, provokálás. Nem a démoni, ördögi, nagyszabású Rossz emberre gondolok, mert az mindig vonzó a művészetben: a rossznak megvan a maga szépsége, aurája, hatása. De a kicsinyes, aljas, másoknak tudatosan keresztbe tevő, öntetszelgő, senkit szeretni nem képes, dölyfös, irtózatos egójú alakot, aki sem csodálatra, sem szánalomra vagy együttérzésre nem számíthat a nézőtől - őt nehéz bevállalni. Főleg színészként, hiszen a színész a testét adja az alakhoz, akit megjelenít, és rá jobban tapad az általa megalkotott szerep, mint általában a művészetben.
Így aztán Hedda Gablert, aki nemcsak magát, de egész környezetét is berántja a zuhanásba, inkább az antik hősnők mintájára "nagynak" szokták ábrázolni, őserőnek: nagy személyiség, kicsinyes környezetben. Ma (és már jó ideje) ezek a Nagy Hősök és Hősnők nem érdekesek a színházban. Nem érdekes csodálni valakit. Annál inkább olyan embert látni, akire ráismerhetsz magadban.
Így Valló és a Heddát alakító Petrik Andrea - korunk egyik legizgalmasabb színésze - egész mást keres az Ibsen-darabban, és közös kalandjuk emberi anyaga felejthetetlen. Olyan ellentmondásos nőt alkottak, aki egyszerre vonzó, kisugárzása van, de képtelen bárkit szeretni, és akkor már inkább árt, mint szeret, ezért szánalmas és undorító. Szinte egyetlen igaz emberi érték sincs, amelyhez tartaná magát, amivel azonosulni tudna, így halálra unja magát. Szó szerint halálra. Ez a Hedda nem valami nagy Nő (csak a mögötte lévő színészi alakítás nagy), hanem bizony irtó kevés, apróbb, mint jó szándékú férjecskéje, egész környezete, miközben Hedda dívasága mindvégig megkérdőjelezhetetlen marad. ' Gabler tábornok lánya.
Éppen ez az. Petrik Andrea az örökölt (katonai? férfi?) kegyetlenséget, keménységet, irányítási vágyat, a szeretni képtelenséget játssza el kivételes tehetséggel. Első jelmezén is ott fityegnek a tábornoki rojtok (Szakács Györgyi tervezte). A tábornok konok portréja a hátsó falon látható, hogy végig emlékeztessen magára, pedig nem szokták megmutatni a "papát". Petrik játéka nemcsak irtózatos energiákkal teli, hanem igazi vállalás is. Hedda, aki sosem adja oda magát senkinek, mert annyira önző, de mindenkit elcsábítana. Petrik, aki semmit nem tart vissza a szereptől, annyira adakozó. Az ember szinte nem bírja levenni róla a szemét.
Pedig partnerei nem kevésbé izgalmasak. Adorjáni Bálint most gyengécske, kicsit érzéketlen, de azért érzelmes, szeretetet szomjazó szinte kisfiú-férj (pedig éppen Adorjánié lett a "bel ami" szerepkör a színházban, és milyen jó, hogy most nem az). Ebben a nehéz férjpozitúrában még humora is van, finoman játszik, sokféle színben. Pál András játssza "a" vágyott férfit, kissé kopottasan az elején, mint akiben nincs semmi rendkívüli, majd egyre erőteljesebb az elveszett, de nagyot akaró ember szerepében. Wéber Katának jut Elvstedné, a rajongó szerepe, aki kapkodó, öntudatlan, nyers, Heddához képest semmiképp sem vonzó, formátlan, kissé hebrencs nő, amolyan igazi "írófeleség", örök segítő, sehogy sem alakított ki magának egy "nőszerepet". Csomós Mari ereje fogytán játszik, de csodálatosan; figurájáról nehéz eldönteni, hogy kedves vagy inkább idegesítő, oly finom az ambivalenciája. Martin Márta egy-egy félmondatba sűríti szobalánya egész sértett lényét. Brack bíró szerepét Hirtling István kapta, hideg, tudatos, üzleti szellemet visz a figurába, aki egyre nyíltabb alkudozásban van Heddával; leginkább hozzá hasonlít.
Lehet, hogy mindez másoknak unalmas. Holott, ha nem is forradalmi, de értékes, tartalmas ismét rátalálni egy régi, talán halottnak hitt formára, a benne csörgedező életlehetőségekre, magára az emberre.
Radnóti Színház, január 6.
