Az egyik a munka, ami mindig megtérül és látható: amikor az anyag kellően össze van gyúrva, képes ritmusban pörögni, az esetlegességek tudatosak, s a túlzások közt is működik egyfajta önszabályzó gazdaságosság. Másrészt a felületesnek tűnő felszín mögött lennie kell mégis valami kínzó gondolatnak - bármily könnyedén is eladva -, valaminek, amiért megszenvedtél, kedves alkotó. Mert ha igen, akkor már lehetsz könnyed is. Egyiket sem vélem látni ezen az estén.
Az a gyanúm, hogy Vinnai András jobb sorsra érdemes szöveget írt, mint amit eljátszik itt sok, mellesleg tehetséges ember. Darabszerűbb darabra, tartalmasabb, íveltebb drámára gyanakszom (bemutatták már magyarul Temesváron). Ez a vicces kis szkeccs, amit nézünk a TÁP Színháztól, némi várakozással tölt el eleinte, hogy hová is fog majd kifejlődni, mely őrületbe hajlik, avagy valami jó kis emberi történet kerekedik belőle: egyszóval valami azért lesz. De nem, s ezt már a huszadik percben látni vélem. Holott még ezután is akad elszórva nézni- s nevetnivaló, de a remény az csalfa és vak, gyorsan odalett.
Pedig a történetben van anyag, sőt kakaó és kihívás is. Egy fiatalember, ki Shivak Shurman néven mutatkozik be (ejsd: Surman, Sörman, Sörmen stb., ahogy ők is), szánt szándékkal bemegy a Furnitur nevű (mit tesz isten) bútoráruházba, minthogy gyermeket terveznek barátnőjével, s őneki a bútor kell. A Furnitur azonban nem olyan értelemben bútoráruház, hogy ott venni lehet dolgokat, hanem ott az ember egész élete, mint egy pszichoterápiában, feltárul, mindennel szembesülnie kell, mi múlt vagy jövő, terv vagy megvalósulás. Mint valami kafkai kastélyban, a vásárló bezárva áll a saját életébe, amely egyben áruház is, tele vicces és tolakodó eladókkal. És meglátja mint Férfi s Leendő Apa a gyermekvállalás minden örömeit és főleg bánatát, ami elől még egy szappanoperába is jobb volna elmenekülni egy vak nővel. Boldog vég nincs, csak gyermek és vállalás, s egy nóta, melybe mindenki beáll. Mert az est tarkítva muzsikával. S még mennyi szép technikával, videóvetítéssel, tévés reklámmal.
A rendező Vajdai Vilmos a történetet is jobban összetöri talán, mint ahogy meg van írva, és nem tűnik úgy, hogy talált volna valamit helyette. Egy vakítóan fehér díszletben (Khell Zsolt munkája) az áruházi "moderátornak", Bánki Gergőnek igen viccesen botlik folyton a nyelve, mert itt ezen a színpadon vagy hangokat tévesztenek ("szorsám"), vagy folyton helyesbítenek. Áruházi segédekként jeles színészek is érkeznek (Nagy Zsolt például), s a főszereplő leendő apuka Borsányi Dániel is bájosan téblábol. Mindenki mást játszik, más stílust, s ez nem is baj, ha abban kellően jó. Kiemelkedik a korábban általam független előadásban nem látott Márton András, aki - apa vagy após? - szerepében mindent jobban tud, a szextől a betegségig, gyereknevelésig, a valódi munkáig. Igazi prototípusa az elnyomó, demagóg, saját hangját imádó, hamis tudatú férfinak. Humor, önirónia és egy másfajta - "régi" - színészet, de milyen jó. Szólója "kárpázatos". Lázár Kati az öregkori szexről tart kiselőadást mellette, szintén jó, bár szerényebb szóbeli-drámai anyagot kap. Mindenkinek vannak jó villanásai, mégis az egész olyan, mintha valami lakomának a maradéka volna, amivel nem lehet jóllakni. A lényeg, ha van is, mind kevésbé látszik az irtó sok díszítőelem közt: táncos lányok, zeneszámok, ajtón való vicces ki-be pörgések, amik gyakran elég ritmustalanok. A sok bába közt a gyermek, akit anyuka szeretne már lepasszolni, apuka viszont nem tud vele mit kezdeni, bizony elvész. Már másnap nehéz felidézni, hogy mit is láttunk.
Slágerszerű slágerrel ér véget ez az est, mindenki beáll a végbe: "Ragyog a nap, van egy hely, ahol mindig boldog leszel" típusú szöveg, nem ezt éneklik, de valami ilyesmit, boldogszöveg-generátorral is létrehozható, és egyébként nagyon jó a zene (Farkas Mihály munkája). Boldog áruházi vég. De nem veszem meg.
TÁP Színház, Jurányi Inkubátorház, január 26.
