Színház

Kevéske vér

Ivan Kusan-Tasnádi István: Balkán kobra

  • Tompa Andrea
  • 2014.01.19 15:12

Színház

A mellettem levő ülésen könnyű, selyemfényű, fekete kis bunda landol egy retikül társaságában, s tulajdonosa a kelleténél kicsit hangosabban közli ismerőseivel, hogy ő mindig két színházjegyet vesz magának.

Tehát magának meg a bundájának. Ilyet, mióta színházban tudom az eszem, még nem hallottam. És csakis e magányos, harmincas évei végén járó, a plasztikai sebészet jótéteményeit kultiváló, tűsarkú bokacipős díva (irtó hangos) telefonja szólal meg az előadás alatt. Mely előadás voltaképpen róla szól, róla, aki bizonyára nem itt és most fogja felismerni önmagát, s rádöbbenni, mennyire lehetetlen egy bundának színházjegyet venni, mondjuk, egy másik ember helyett.

Egy bohózatot látni, ami a 19. század polgári színházában olyasmi műfaj lehetett, ahol a polgári-erkölcsi gőzt ki lehetett engedni, ahol minden rossz megtörténhetett (volna), ami amúgy nem. Megcsalás, üldözés, átverés, öldöklés. Legalábbis a szándék szintjén, mert a polgári erkölcsök még itt sem engedték meg, hogy a megcsalásokat elhálják, s a késeket tényleg belemártsák a férjekbe. A bohózat a legvéresebb, legvadabb, legpörgősebb színházi műfaj, ahol iszonyú sebességgel történek az események. És főleg humorral.

A plakát nagyon ígéretes, Szabó Győző napszemüvegben és gépfegyverrel igazi terminátor, egy Tasnádi István által megdolgozott délszláv darabban, melynek címe is remek. A Balkán kobra című véres bohózatnak, melynek alaptörténete az üldözés - hogyan szabadulhat meg az ifjú feleség öreg, gazdag bandita férjétől -, majdnem három évtizedes magyar színpadi története van. A 80-as évek végén a Katona játszotta Galócza címen, melyet sajnos nem láthattam, hogy most szomorúan nosztalgiázzak, hogy bezzeg. De akkor is bezzeg.

Itt most inkább Dusan Makavejev vagy az ismertebb Kusturica-filmek szellemében próbálják megidézni délszláv szomszédainkat, a balkáni nagyszájúságot, ízlést, vérszomjat; a díszletfalon fel is tűnnek Kusturica-plakátok. A délszlávos életszeretet azonban hiányzik, ahogy a társadalmi kontextus is.

A bohózat a véres profizmus műfaja, a színészi technikai tudásé vagy a szabad, tehetséges improvizációé. Bármelyik utat választják, valamit nagyon kell tudni és főleg együtt tudni, csapatszerűen. A Thália - még érthetően össze nem gyúrt - társulatában azonban ez az összjáték biztosan nem működik ezen az estén; Rusznyák Gábor rendező nem teremt együttest és játékstílust sem. A színészek külön-külön lehetnének jók, bár inkább csak jók voltak: valamikor, máshol, más rendezők kezében. Az, hogy alig tudnak énekelni, csak a kisebbik baj, hiába nézünk zenés darabot. Az egykor remek Schell Judit, aki most a durva és gyönyörű, de közönséges feleséget alakítja, bár elég sok mindent el tud játszani, most oly kevés színnel, árnyalattal, meggyőző erővel és főleg humorral dolgozik, hogy szinte meglepő. És sajnos nem tud énekelni. Szombathy Gyula a férj, a leendő áldozat; ismert, egysíkú vígjátéki tudásán kívül nem sokat tesz bele, mintha egy furcsa szájtartással próbálná megoldani a karaktert. Viszont kiválóan táncol, ám sajnos nem tudja az énekszövegeket. Pindroch Csaba felidézhetetlenül sápadt és humortalan, pedig hát a klasszikus szolgaszerep tartogat lehetőségeket. Csányi Sándornak van néhány ügyes és a maga civilségében jól mondott poénja, a balek szerető kevéske azért, alig vannak arcai, játékossága.

És sokat vár az ember a címszereplő Kobrától, azt hívén, hogy Szabó Győző - egykor a Katona tagja, ki később a tömegkultúrában merült alá - találkozhat egy neki való szereppel: a rettegett bérgyilkossal. Pillanatokra úgy is tűnik, hogy tényleg: lényének egyedülálló aurája (bizony van neki), recsegő hangja képes teremteni maga körül valami vicces, félelmetes levegőt. Sokszor azonban csak rajzfilmfigurát ad, alig tesz bele munkát, kitalál egy testtartást, van egy visszatérő poénja - rövidlátó ugyanis, majdhogynem vak, és nem hajlandó szemüveget hordani. Összességében ő is elég kevés.

Csak az hiányzik a színpadról, ami a bohózat lényege: a nevetés, a félelmetes és megjósolhatatlan fordulatosság, a felszabadult játéköröm. Hogy az ízléstelen, a közönséges hogyan válik tudatos és értelmes, egyenesen vicces színházi eszközzé (camppé, ahogy Susan Sontag nevezi), vagy marad meg önmagának, bonyolult kérdés. Itt pusztán az utóbbit lehet nézegetni. A történet korrektül el van mesélve, Tasnádi felfrissített poénokat, dalszövegeket, ez jó is. Az egész együtt mégis nagyon vékonyka szórakozás. Valahogy holt anyag. Mit szólsz, kedves bunda?

Thália Színház, december 14.

Neked ajánljuk